A csütörtöki hardcore-est során fellépő Fucked Up koncertjét három kisebb, hazai zenekar is elővezette. Mivel hosszas értékelésük nem képezi kötelességeim tárgyát, ezért csak nagyon röviden szeretnék megemlékezni róluk. A The boob of a man (életkoruknak megfelelően) végig szörnyen tinisen viselkedett, a Rákosi suttyó-bunkó parasztságát néha már kifejezetten kellemetlennek éreztem, az őket követő Motivation viszont meglepően kurva jó koncertet adott. Meggyőző, erőteljes és hiteles produkciót láthattunk.
A Fucked Up koncertjét megelőzően, míg a zenekar a színpadon hangolt, a nagyra nőtt énekes, Pink Eyes kedélyesen sétálgatott a Dürer-kert kistermében, hosszasan válogatott a hardcore bakelitlemezek között, majd mikor kollégái jelezték, hogy készen állnak, néhány pacsi közepette felcammogott a színpadra, és ezzel kezdetét is vette a páratlan előadás.
Sajnos, már az első szám, a Son the Father alatt kiderült, hogy a hangosítás messze nem a legtökéletesebb, de amikor ez a hatalmas hústorony megszabadult a felsőjétől, már nem hinném, hogy sokan foglalkoztak ezzel.
Talán sokakat meglep majd a következő kijelentés, de egyszerűen kénytelenek vagyunk belátni, hogy Pink Eyes egy TÜNDÉR! Egy csupa szív, pajkos medvebocs, aki játszótársakat keres magának. Valószínűleg sokkal több időt töltött a nézőtéren, mint a színpadon. Izzadt és szőrös testével magához ölelt mindenkit, akit csak ért, felmászott a pólóárus pultra, majd a földön fetrengve énekelt és birkózott a rajongóival. Ők meg persze nem álltak sokáig tétlenül, és elkezdték (volna) a lábánál fogva a padlón vonszolni ezt a jóságos behemótot, aki végül a legkitartóbb játszótársát egy óriási szájrapuszival jutalmazta.
És mindezzel még korántsem ért véget a forró hangulat. Egy a színpadra felcsalt fiatalember például puncit akart látni, és mivel a mi jó öreg kismackónk mindenképp szerette volna teljesíteni a kérést, így aztán nem volt rest megmutatni kíváncsi közönségének a sajátját. A mozdulatsort pedig egy pillanatnyi, sokkhatás okozta, döbbent csönd, majd hirtelen előtörő, óriási ováció követte.
Azt viszont még most sem vagyok képes feldolgozni, hogy a büdös fenébe lehet valakinek akkora zsíros hájfeje, hogy több számon keresztül megálljon rajta egy a homlokára szorított, széttrancsírozott műanyagkorsó. Ennek eredményképp pedig ez a fáradhatatlan kis medve jó néhány perc erejéig egy meglehetősen félresikerült unikornis látványát kelthette a nézők szemében. Továbbá tapasztalatból állíthatom, hogy amikor az embernek megadatik az a lehetősége, hogy egy ölelés során jól megtapogathatja Pinky izzadt és szőrös hátát, akkor a meleg érintés hatására egyenesen a mennyekben érezheti magát. Mámorító, de komolyan!
A legcsodálatosabb és egyben legelevenebb pillanatokat mégis a búcsúdal, vagyis a Ramones Blitzkrieg Bop-ja okozta. A koncert ezen a pontján teljesen elszabadult a pokol. Egy szempillantás alatt az élménytől megrészegült tinédzserek lepték el a színpadot, és ezzel együtt Pink Eyes-t is, aki már jóformán ki sem látszott a köré, rá és fölé hatalmasodó embertömegből. Teljességgel hihetetlen volt látni, ahogy a hangulat a tetőfokára hágott, és az örökzöld "Hey ho, let's go!" úgy zengett sokak szájából, mint egy generációs és kulturális különbségeket áthidaló himnusz legmélyenszántóbb és legmegindítóbb sorainak egyike.
És miután ez a jóságos kis medvebocs, ahogy a rossz gyerekek is szokták, kellőképpen kifárasztotta magát, levonult a színpadról, és (remélhetőleg) elégedetten távozva hazament a mamájához durmolni egy nagyot.
Fucked Up - Son the Father (via Pop Tarts Suck Toasted)
Fucked Up - Crooked Head (via Sonic Itch Music)
(A fenti kép csupán illusztráció, és NEM a budapesti fellépésen készült. Ezek viszont igen.)
FIGYELEM! Akinek birtokában van, és esetleg hajlandó is közkinccsé tenni Bede Márton és Pink Eyes közös fotóját, az legyen szíves, ne habozzon és juttassa el hozzánk mihamarabb a történelmi pillanatokat megörökítő felvételt!
Köszönjük.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése