"I love you but I hate this city" # Sunset Rubdown - Dragonslayer

Úgy érzem, már az elején le kell szögeznem, hogy díszpéldánya voltam azoknak a zenebarátoknak, akik a Wolf Parade 2005-ös Apologies To The Queen Mary című lemezétől összefosták magukat, majd a tavalyi At Mount Zoomer hallatán csak húzták a szájukat, hiányolván a grandiózus zaklatottságot.
A zenekar ékes példája annak, hogy két dudás, jelen esetben Spencer Krug és Dan Boeckner, igenis jól megfér egy csárdában. A Wolf Parade két agya közül mégis Krug volt az, aki iránt közepes mértékű rajongással tudtam lelkesedni. Nem is szeretném tovább leplezni gyermeteg elfogultságom. Pedig látszólag közel sincs olyan menő, mint Boeckner, aki még a béna tetoválásai ellenére is marha jól néz ki, közös zenekara van a meglehetősen kúl feleségével (Handsome Furs, ugye), akivel ráadásul izgalmas promófotókkal népszerűsítik a házas élet olykor azért kifejezetten csábító szépségeit. Az I'm Confused klipjének záró képsorait nézve, nekik bármikor elhiszem, hogy frigyre lépni igenis lehet klassz.

A Krug szólóprojektjeként indult Sunset Rubdown aktuális nagylemeze, a Dragonslayer már a negyedik a sorban. Ha viszont a teljes zenekarra épülő albumokat számoljuk, akkor csupán a harmadik. A 2005-ös Snake's Got A Leg után a Shut Up I Am Dreaming volt az első, amin Spencer már három másik zenésszel kiegészülve játszotta fel a dalokat. Ezt követte a szintén pozitívan fogadott Random Spirit Lover, most, 2009-ben, pedig újfent bemutatkozik egy tag. Ő Mark Nicol, bass & percussion.
Az együttes szimpatizánsai már a lemez kiszivárgásának napján több fórumon is kikiáltották egyöntetű elégedettségüket, és máris azon tanakodtak, hogy a Pitchfork majd vajon milyen számjegyet tesz a nyolcas és a pont után. Mert az már az első hallgatás során egyértelműnek bizonyult mindenki számára, hogy az új anyag nem "süllyedhet" a nyolcas határ alá. Akadtak olyanok is, akik már aznap eltalálták a későbbi 8.3-as végeredményt. Ezzel a pontszámmal pedig a Sunset Rubdown ismét bekerült a népszerű magazin "Best new music" szekciójába.

Krug munkáit mindig is jellemezte egy jókora adag kísérletezőkedv, melynek köszönhetően nem csupán bátran, hanem kellő hozzáértéssel és érzékenységgel nyúlt a dalokhoz. Gyakorlatilag bármihez is ér, abból bizony arany lesz. Nincs ez másképp a Dragonslayer esetében sem. A dalok lassan és fokozatosan építkeznek, új rétegek bevonásával bővítik magukat, amelyeket aztán a későbbiekben nem félnek lebontani sem. Elsöprő hangulati gazdagság jellemzi az anyagot, egyre csak feszíti az idegeket, kicsit megőrül, majd miután kibontakozott, leépíti önmagát, leül és megpihen. Majd kezdi elölről. Ez a folyamat pedig közel 50 percen keresztül ismétli önmagát. Egyszer fent, egyszer lent. Úgy lep meg dalról-dalra, hogy végig a dalforma határain belül marad. Ez pedig tényleg nagy érdem a pop és a (pozitív értelemben vett) kiszámíthatóság keretein belül.
Mindezt csak tovább fokozza Camilla Wynne Ingr bájos hangja, mely már-már twee-be hajló cukisággal oldja a görcsös feszültséget, és töri meg Krug zaklatott kántálását.

Szerencsére a dalszövegek továbbra is nagyon rendben vannak. A legcsodálatosabb sorok például a You Go On Ahead című dalban hallhatók:

When me and the boys were out
We killed a thousand butterflies
So I put their wings into my mouth and
Said a prayer for our safe arrival
And then a big black car crossed our path
And I wondered whether or not that shit was empty

Azt hiszem, közel olyan zseniális, mint a Holiday Song szövege a Pixiestől. Engem teljesen lenyűgözött. Mint ahogy az egész lemez.

Spencer Krug azon kevés zenész egyike, aki képtelen hibázni. Ezen képessége pedig nem véletlenül tette a zenebuzeráns blogszféra egyik legnagyobb kedvencévé. Népszerűségét talán egyedül csak Bradford Cox (Atlas Sound, Deerhunter) szárnyalhatja túl.
A hype tehát ezúttal is jogos. Mi több, kötelezően ajánlott!


Sunset Rubdown - Idiot Heart (via Jagjaguwar)


Sunset Rubdown - Nightingale / December Song (via I guess I'm floating)