Év eleji folk körültekintésem során meghallgattam a
Vetiver, a
Phosphorescent, a
Bon Iver és a
Beirut új lemezeit. Szimpatikus fiatalok, akik torzonborz jógik módjára kivonultak a természetbe. Vagy az is lehet, hogy nem, de valami urbanizációtól távoli élmény mindenképp inspirálta őket a dalaik megírásánál.
Lássuk, mik a tapasztalatok! Négy alkotásról a lehető legrövidebben.
Vetiver - Tight Knit:
Devendra Banhart kedvenc zenekara 2009-ben is hozza a formáját: ugyanolyan harmonikus, kiegyensúlyozott "felnőtt folkot" játszanak, mint korábban.
A lemezt hallgatva hasonló érzésünk támad, mint amikor egy tavaszi délelőttön kiállunk az erkélyre. Ugyanaz a látvány és ugyanaz a hangulat fogad, mint mindig. A napsugaraktól langyos csempe pont olyan kellemes a talpunknak, mint amikor egy lágy szellő kedvesen megcirógatja a combunkat. Éppúgy, mint minden kevésbé elkúrt tavasz délelőtt.
Vannak olyanok, akiknek ez épp elég, de én például sokkal jobban szeretem, ha az a kis szellő még az alsónadrágomba is eljut valahogy.
Phosphorescent - To Willie:
Matthew Houck új lemezének egyetlen baja van csak, mégpedig az, hogy ez nem a 2007-es
Pride. Keserű zaklatottságnak már nyoma sincs, és már nem szakad meg a szív egyetlen dal alatt sem. Ehelyett kedves, megnyugtató, olykor pedig még vidám is. De mi a fészkes fenét is várhatnánk egy tribute lemeztől?!
Mert amit kapunk, az egy
Willie Nelson-nak címzett feldolgozás lemez, ami azért nagyon nagy szám, mert a jó öreg Willie is készített egy rendkívül hasonló meglepetést, azzal a különbséggel, hogy nem magának, hanem
Lefty Frizzell-nek szánta. A címe
To Lefty From Willie, a megjelenés éve pedig 1977 volt.
Elképesztően kíváncsi vagyok, hogy mindezek után ki készít majd lemezt
To Matt címmel.
Bon Iver - Blood Bank:
Justin Vernon egy négy visszahúzódó dalt tartalmazó EP-vel rukkolt elő az év elején. A
For Emma, Forever Ago sikere után várható volt, hogy ha ez az erdei fickó újra előáll valamivel, az már rossz nem lehet. Gondolom, mondanom sem kell, hogy beváltotta a hozzá fűzött reményeket. A maga megszokott csendességével simán lekörözi az egész mezőnyt.
A gitár szinte csak finom táptalaj, mely úgy fogadja magába a halk, lényeget rejtő éneket, mint az apró esőcseppeket. És teszi mindezt azért, hogy egy nagyon szerény, mégis rendkívül intenzív élményben részesüljünk.
Tudjátok, pont olyanban, mint amikor az a kis huncut szellőcske még az alsógatyába is befúj.
Beirut - March of the Zapotec / Realpeople - Holland:
Zach Condon dupla EP-je akkora csalódás, hogy eleinte nem is nagyon tudtam mit kezdeni vele. A Mexikó által ihletett első rész annyira ötlettelen és vontatott, hogy már egyszerűen szenvedés hallgatni. Teljesen fölösleges időt fecsérelnünk az újrahallgatásra is. El kell hinnünk magunknak, hogy amivel szemben állunk, az nemcsak lehet, hanem tényleg nagyon rossz. Annak tudatában pedig főleg, hogy tudjuk, van, aki ezt klasszisokkal jobban csinálja. Nevezetesen a hazánkhoz jóval több szállal kötődő
A Hawk and a Hacksaw.
Az album második felén viszont Mr. Condon első,
RealPeople nevű projektje kerül a reflektorfénybe. Amit hallunk pedig közel olyan borzalmas, mint valamelyik délszláv eurodisco csoda leglangyibb slágere.
Bejegyzések
