Ki nyeli be? Itt az új Animal Collective-klip!

A zenekar legfrissebb mozgóképe a januárban megjelent Merriweather Post Pavilion nyitódalához készült. És bár az In The Flowers közel sem a korong legjobb száma, az Évtized Tizennegyedik Legjobb Lemezének felvezetéseként mégiscsak emlékezetes darabnak kell lennie.

A videóval kapcsolatban egyezzünk meg annyiban, hogy igazán ARTISZTIKUS lett a végeredmény, és akkor ezzel remélhetőleg nem bántunk meg senkit.

Animal Collective - In The Flowers

Méghogy nem vesznek minket palira! SZEMETEK!

Reszkess, Animal Collective! # Blind Man's Colour - Season Dreaming

Ikonok igenis léteznek. Ám nem feltétlenül kell olyan egetrengető nevekre gondolnunk mint például Iggy Pop, David Bowie, Madonna vagy épp az a Michael Jackson, akinek nevét még most is érthetetlenül sokan szajkózzák. Halott sztárokról még az utolsó réteg, megmaradt bőrt is lecsámcsogni továbbra sem szerencsés cselekedet, mint ahogy azt már hazánk is pontosan tudja, miután nagy nehézségek árán ugyan, de végül csak sikerült kilábalnia a hosszan elhúzódó Zámbó Imre-effektusból.
No de, vannak nekünk élő példáink is! Valószínűleg mindenki emlékszik, amikor az ezredfordulót követően, épp Jimmy király halálának évében (2001, ugyebár), megjelent az évtized egyik (de nem feltétlenül A!) legjobb lemeze, az Is This It, és ennek hatására az új évezred első felében minden gitárzenén nevelkedett hülyegyerek Julian Casablancas, rosszabb esetben pedig Albert Hammond, Jr. akart lenni. A Strokes nemcsak az Új Rock Forradalom katalizátoraként vonult be a köztudatba, hanem divatot is teremtett. Éppúgy ahogy a MGMT tette tavaly, és az Oracular Spectacular nyomvonalán olyan együttesek bukkantak fel mint az Empire Of The Sun vagy az Amazing Baby, az őket követő "pszichedelikus vademberek" pedig egy sajátos nyugati trend kiszolgálói lettek. Viszont újabban Animal Collective-lázban ég a könnyűzenei szaksajtó. Nagyrészt az ő ténykedésüknek is köszönhető, hogy jóformán boldog-boldogtalan végigkábítózta az idei nyarat és a nagy-nagy sztondulgatások közepette ráébredt arra, hogy voltaképpen semminek semmi értelme a henyélésen és a nyálcsorgató bambuláson kívül.

Ám az ikonok mellé gyakran társulnak trónkövetelők is. A floridai Blind Man's Colour, hiába is tagadná, egy vérbeli AC-klón. A zenekart többen is ismerhetik néhány AC-feldolgozásuk kapcsán, meg aztán olyan nevek gondoskodtak az őket övező hype-ról mint Ed Droste (Grizzly Bear) és Kanye West. Számomra mégis a The Rainbow Faces című EP jelentette a fordulópontot, és ez a 17 perc tett BMC-rajongóvá. Csupán az érzékeltetés kedvéért szeretném hangsúlyozni, hogy egy kezem is bőven soknak bizonyul ahhoz, hogy össze tudjam számolni hány zenekar képes ilyen szélsőséges reakciókat kiváltani belőlem. Utánajártam minden a zenekarhoz kapcsolódó projektnek (Chromatic Flights, Sandbar, Suntime), és persze tűkön ülve vártam a debütlemez, a Season Dreaming megjelenését.

És most itt van. Egy olyan nyár végén érkezett, amelyikben nem sok esélye volt arra, hogy akár egy kicsikét is egyedinek hasson. Arról már nem is beszélve, hogy ekkorra már túl voltunk az évszak legnagyobb slágerén, a Walkabout-on. Azt hiszem, Plankó Gergő érzett rá leginkább a lényegre: "2009 nyara elveszett nyár, remélem semmire sem fogunk emlékezni belőle, csak egy nagy áttetsző, kásás, elmosódott szivárványszerű izére, meg néhány kopott polaroidra. A szerelem nyara egy újabb elveszett generációnak, amely már a saját válságából sem ért semmit, a lázadás lehetősége meg csak valami ironikus metamém." Értitek, ugye? Ironikus metamém! Gyönyörű!

Őszintén reméltem, hogy ezek a hangyásnak tűnő fiatal srácok lesznek azok, akik majd jól megszorongatják az Animal Collective tökét. Kifejezetten szimpatikusnak véltem, hogy amíg Noah Lennox és csapata feltehetőleg tudatosan palira vesz mindenkit és közben nagyokat vihog a markába, addig a Kyle Wyss és Orhan Chettri alkotta BMC csakazértis komolyan veszi magát.
Az AC hatása leginkább magához a zenéhez és a zeneszerzés módjához való hozzáállásban figyelhető meg. Tudatmódosító szerek nélkül dalokat írni? Ugyan már!
Az érintésre érzékeny kábítószeres víziók mellett az Atlas Sound-ot idéző, vízszerű ambient-függönyök kísérik végig a lemezt. Ráadásul az ének is sokszor egy az egyben Bradford Cox előtt tiszteleg.
És bár maguk a lecsupaszított dalok a legtöbbször közel sem érdekesek, a tálalás és a közeg, amiben a dallamok megbújnak, mindig gondoskodnak róla, hogy legyen, ami tartósan lekösse a figyelmünket és végig meglepően jól érezzük magunkat. Ott van például a kiemelkedően könnyed és játékos The Dinosaur Ride, vagy a már korábbról is ismert telitalálat, a Jimmy Dove, esetleg a hosszan elnyújtott, tökéletes zárószám, a Shells.
Ja, és sokan aggódtak, hogy a zenekar nem képes megszólalni élőben, pedig igen. A nyáron, igaz kisérőzenészekkel kiegészülve, már koncerteztek is.

The Tripwire Presents: The Backyard with Blind Man's Colour - "The Dinosaur Ride"

Category: Music

Tags:

blind man's colour tripwire backyard dinosaur ride

Blind Man's Colour - Jimmy Dove (via I guess I'm floating)


Blind Man’s Colour - Heavy Cloud Hustle (via Pasta Primavera)


Bármennyire is szerettem volna, a Blind Man's Colour-nak nem sikerült megbirkóznia ezzel az egyébként tényleg nem könnyű feladattal. De ha bárki is esélyes a trónfosztásra, azok minden reményem szerint ők lesznek. Az AC egyeduralma tehát egyelőre biztonságban van. Egyelőre.
Már csak az a kérdés maradt hátra, hogy vajon melyik zenekar készíti majd el a következő évtized The Piper At The Gates Of Dawn-ját. E tekintetben pedig valami különös oknál fogva továbbra is nagyon bizakodó vagyok a BMC javára. Szóval reszkess csak, reszkess, Animal Collective!

Blind Man's Colour - Warm Currents Pull from Rien Films on Vimeo.

A ló, és ami mögötte van # Animal Collective - Merriweather Post Pavilion

Az Animal Collective jó régen átesett a ló túlsó oldalára, és szerencsére eszük ágában sincs visszajönni onnan. Sőt, egyre messzebb haladnak!

A várva várt Merriweather Post Pavilion már a megjelenése előtt óriási botrányba keveredett: egy türelmetlen rajongó(?) az egyik tag (bizonyos Brian Weitz) nevében arra kérte a világháló népes felhasználótáborát, hogy segítsenek neki kiszivárogtatni az egész lemezt. Ez meg is történt, legelőször csak egy rickroll terjengett a neten, majd karácsonykor a legleleményesebb zenebarátok nagy-nagy örömére napvilágot látott a tényleges hanganyag illegális(!) letöltési linkje is.

Az album dalai talán szokatlanabbak, mint bármelyik ezelőtti AC szerzeményen, pedig már a legutóbbi, Strawberry Jam című nagylemez sem a földhözragadtságával vette le hallgatóit a lábáról. Persze csak, ha levette egyáltalán. Az említett alkotás jól bevált receptje mellet talán Noah Lennox (Panda Bear) hatása érezhető leginkább: a Person Pitch-ről már ismert „bugyborékolás”, a soha véget nem érőnek tűnő dallamok, és a jellegzetes ének, legalábbis mind-mind erre enged következtetni. A zeneileg túlművelteknek esetleg eszébe juthat még a Battles 2007-es Mirrored című eszement remeke is.

Ha az eszményi popcsemegék híve vagy, és rögtön kiráz a hideg az idétlen freak folk címke hallatán (még ha ennek nincs is feltétlenül túl sok köze az MPP-hez), jobb, ha nem is erőlteted a találkozást, mert csak még inkább összeakad az a magyarosan pöndör bajusz; ha viszont szívesen nyitva hagyod a füled bármi különlegességnek, akkor egy elképesztő utazás előtt állsz. Mert itt aztán tényleg mindig történik valami szokatlan. A lemez sokadik hallgatásra is izgalmas marad, mi több, így lesz csak módunk igazán magunkévá tenni ezt a sűrű, álomszerű masszát. Minden egyes hallgatás egyre közelebb visz a megoldáshoz, míg végül szépen lassan ki nem rajzolódnak az elsőre talán láthatatlannak tűnő, háttérzajok mögé rejtett dallamok.

A lemez alapélményét feltehetőleg az adhatta, hogy a tagok egy-egy bélyeg leküldése után búvárruhát öltöttek, és a tengerbe vetették magukat. Ezzel pedig kezdetét vette a víz alatti utazás! Szinte látom magam előtt, ahogy a színes korallok között, ahová még épphogy elérnek a víz alá szűrődő, ütemre cikázó napsugarak, egy kisebb csoport sellő kézen fogva vezeti a zenekar módosult tudatállapotban lévő tagjait, akiket közben egy bájos csikóhal-társulás rajong körbe elragadó táncával. Mással legalábbis nem tudom magyarázni ezt a sajátos hangulatot, amely a dalok hallgatása során teljesen megszállja az agyat.

Az egyik este például lefekvés előtt az MPP-t hallgatva aludtam el, és álmomban máris egy jellegzetesen koszos, lakótelepi bejárati ajtó előtt álltam, ami mögül hátborzongató zajok hallatszódtak. A hirtelen kivágódott nyílászáró helyén (a fene tudja miért) Devendra Banhart állt, épp velem szemben. Spanyolul mondott valamit, ezalatt kézen fogott, majd bevezetett egy aprócska lakásba, és máris egy erősen acid jellegű házibuliban találtam magam. Bódító illatok, kísérteties köd, fátyolszerű füstfoszlányok, és tompa fények mindenhol. Különös ruhákba öltözött, többnyire félmeztelen fiúk és lányok, bennszülöttek, ősemberek, és furcsa, a képzeletem alkotta lények lejtettek valami elképesztő törzsi táncot. Naná, hogy a legújabb AC számokra!

Azt hiszem, egyáltalán nem túlzok, ha azt mondom, 2009 egyik(!) legfontosabb lemezéről van szó. Egyes források szerint olyan jelentőségű az anyag, melyet hamarosan majd a Primal Scream Screamadelica-jával és a My Bloody Valentine Loveless-szével fognak együtt emlegetni. Hogy ez tényleg így lesz-e, nem tudom, mint ahogy abban sem vagyok biztos, hogy ez lenne az eddigi legjobb AC anyag. Kár, hogy minderre még nem áll készen a világ.

Félreértés ne essék, a mérce ezúttal is nagyon magasra került, ami akár igen veszélyes is lehet így rögtön az év elején. Hogy sikerül-e ezt bárkinek is überelnie, nem tudom, de egy ilyen kezdés után úgy érzem, ismét egy izgalmas évnek nézünk elébe. A lecke keményen fel lett adva mindenkinek, a ló oldalán innen és túl is. Tessék jól felkötni a gatyát!

Ja, és én tényleg nem tudom, mit szednek ezek a srácok, de én is kérek belőle.