maUgly beszámolója a Warpaint és a Contrails budapesti koncertjéről a Lángoló Gitárokon olvasható.
Warpaint – Majesty (A38, 2012. 07. 08.)
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: beszámoló. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: beszámoló. Összes bejegyzés megjelenítése
2012. július 9., hétfő
Flört a közönséggel # Warpaint & Contrails, A38
maUgly beszámolója a Warpaint és a Contrails budapesti koncertjéről a Lángoló Gitárokon olvasható.
2012. április 8., vasárnap
2011. november 21., hétfő
2011. szeptember 18., vasárnap
A parasztok a büdös hippik után kullogtak # Los Campesinos! & Tunng
maUgly és Eron Mezza beszámolóit a Tunng és a Los Campesinos! trafós koncertjeiről a Lángoló Gitárokon olvashatjátok.
Los Campesinos! – By Your Hand (via Fluxblog)
2011. augusztus 16., kedd
Sziget '11 beszámoló
Mivel semmi kedvem részletes koncertbeszámolókat írni - van belőlük épp elég -, öt napról meg végeláthatatlanul hosszú is lenne, így inkább pontokba szedve foglalom össze élményeimet az idei Sziget Fesztiválról.
A koncertekről:
A fentiekből kitűnik, olyan nagyon azért nem akadtak problémáim a Szigettel. Sőt, annyira nem, hogy az eddigi ötből simán ez volt számomra a legélvezetesebb. Hogy miért? Talán mert pont összejött minden: otthonossá vált a helyszín és maga a város, a program kielégítette az igényeimet, végig tiszta volt az idő, és mert amíg diákjegy van, eszembe sem jutna kihagyni egy ilyen fasza bulit.
A koncertekről:
- a legkirályabb: Dizzee Rascal a feje tetejére állította az egész Szigetet; sejtettem azért, hogy a Dance Wiv Me - Holiday - Bonkers záróhármas mellett lehetetlenség a földön maradni, de ekkora partizást még én se vártam - örökké hálásak lehetünk a Szigetnek, hogy nem dugták el a Party Arénába.
- amit előzetesen a legjobban vártam: ide egyértelműen a Pulp kerül, hiszen néhányszor álmodtam már erről, itt meg le is írtam. Nos, Jarvis tényleg szuper és szórakoztató volt, a színpadi háttér meg egyenesen a leggyönyörűbb, amit eddig a Nagyszínpadon láttam. A várva várt katarzis azonban valahogy elmaradt - persze még így is a Sziget második legjobb produkciójáról beszélünk - de mondjuk a hideg sajnos nem rázott ki.
- amihez túl világos volt: az Interpolról újra bebizonyosodott, hogy csak sötétben működik igazán. Sőt, ezt például szívesen bedugtam volna zárt térbe, pedig én azért eléggé lelkesedem a szabadtéri koncertek iránt. Paul Banks hajviseletére pedig nincsenek szavak, hogyan viselheti ezt el Helena Christensen?!
- ahol először mutogattam rapperek módjára: hát, ez bizony Kid Cudi előadásán történt.
- amitől semmit nem vártam, de meglepően szórakoztató volt: a Kaiser Chiefs - pontosabban a frontember, Ricky Wilson - magával ragadott, folyton a kamerának pózolt, futott vagy másfél kilométert a színpadon, mesterien oldotta meg a feladatát.
- a legviccesebb: nem én vagyok az az ember, aki tisztában van a Tankcsapda életművének minden részletével, de náluk viccesebb zenekart nem tudok elképzelni. Mióta négy éve láttam őket lángcsóvák és szélgépek közepette, egészen beléjük szerettem. Idén újra belenéztem a koncertjükbe: a színpad okádta a füstöt, Lukács László meg azt is mondta például, hogy "ez itt a szájbabaszott Magyarország"!
- cikiség: a 30 Seconds To Mars minden porcikája ciki, kezdve az ötven eszét vesztett lány (és két fiú) színpadra hívásával, a közönség leültetésén át a szuperszexi Jared Letoig. És ezen még az sem változtat, hogy itt láttam először konfettiesőt koncerten.
- cukiság: elsőre én is meglepődtem, de Ellie Jackson a La Rouxból élőben egy nagyon aranyos lány! Marináról meg ne is beszéljünk!
- A fesztiválkártya jó dolog, bár főleg akkor, ha minden nap kinn vagy a Szigeten.
- A koncerthelyszínek királya az Európa Színpad volt, eddig alig töltöttem időt a nagy domb mellett - idén szinte minden nap megfordultam arra, még akkor is, ha különösebben nem is érdekelt semmi.
- A literes fröccsökkel is idén találkoztam először, ezek konkrétan koncertekre lettek kitalálva - lecsavarható, visszazárható, és ha szerencséd van, még a bor is szuper.
- Még egy érdekes adalék az italokról (és egy kis morzsa a WC Figyelő blognak): a konténeres piszoárok tetején gond nélkül megáll a fröccsös palack, és a dobozos sör is, óriási kényelmet nyújtván ezzel a vizelő férfiaknak.
- Talán az egész Sziget legcsodálatosabb pillanata volt, amikor a vasárnapi White Lies előtt megszólalt a hangfalakból a Gépnarancs filmzenéje. Egy hatalmas mezőn, sötétségben, nem is létezhet szebb pillanat.
- A Sziget megközelítése kerékpárral a legideálisabb, a déli híd felől ráadásul a lassan hömpölygő tömeggel sem kell megküzdeni a belépésért. Persze hazafelé nyilván nehezebb, de ha nekem fél 8-kor sikerült, akkor valószínűleg nektek sem okozhat majd problémát!
- A legérthetetlenebb kritika a Szigettel kapcsolatban: kevés a magyar, sok a külföldi. Kit is érdekel ez pontosan? Annyira szeretnénk másokkal beszélgetni, de sajnos nem értjük a nyelvüket, vagy mi van?! Bénaság.
- Minden Szigeten legyen olyan buli, ahol lehet nyomulni 2001-06 indie slágereire. Én annyira boldogtalan lennék, ha az éjszaka közepén valami hülye hipszterkedést kellene hallgatnom a Helicopter helyett - szóval köszönök mindent Tesco Kecsítónak. Nem mellesleg ő a legteátrálisabb DJ, akivel valaha találkoztam!
- Mi ez a köcsögség, hogy letört fákkal és ágakkal vonulunk a Sziget utolsó éjszakáján? Törne le mindnek a keze, de legalábbis szakadna le a karszalagja!
- 23 óra után szinte alig láttam koncertet, ez így nem egészen van rendjén.
A fentiekből kitűnik, olyan nagyon azért nem akadtak problémáim a Szigettel. Sőt, annyira nem, hogy az eddigi ötből simán ez volt számomra a legélvezetesebb. Hogy miért? Talán mert pont összejött minden: otthonossá vált a helyszín és maga a város, a program kielégítette az igényeimet, végig tiszta volt az idő, és mert amíg diákjegy van, eszembe sem jutna kihagyni egy ilyen fasza bulit.
A világ egyik leggyönyörűbb embere # Cowboy Junkies, Sziget '11
ma-Ugly beszámolóját a Cowboy Junkies koncertjéről az Indexen olvashatjátok.
Cowboy Junkies – Sweet Jane (Sziget, 2011)
2011. július 25., hétfő
You have killed me # Morrissey koncertje Krakkóban
A külföldi fesztiválok mostanában rendre kimaradnak számomra, azonban az általam rajongásig tisztelt zenekarokhoz az utóbbi időben mégis jó néhányszor van szerencsém: beszélhetünk itt a tavalyi szigetes Specials és Madness de a bécsi Interpol koncertről is. Idén azonban sikerült minden eddigi nagy nevet felülmúlni, és Bécs helyett észak felé, Krakkóba venni az irányt: július 22-én Morrissey lépett fel a Klub Studioban.
Mintha az időjárás is a hangulatunknak próbált volna kedvezni; az egész napot borult égbolt és szitáló eső jellemezte, a sorbanállásnál pedig már egészen októberire fordult az időjárás - jobb is volt ez így, nehezemre esett volna tűző napsütésben várakozni Moz koncertjére.
Nem sokat kellett várni az első meglepetésre: a koncertterem alig volt nagyobb, mint mondjuk az A38 hajó. Szerencsére mondjuk sokkal inkább széles, mint hosszú, és egy tribünszerű emelvényen még ülhettek is a rajongók, mi pedig alig 15 méterről élvezhettük az előadást.
Pontosan 20 órakor az angol suhancokból álló Heartbreaks csapott a húrok közé, akikről előzetesen semmit nem tudtam, de inkább valami komolykodó alternatív rockzenére számítottam, mintsem Razorlightra emlékeztető '05-ös indie-rockra. Így legalább nem volt unalmas a koncert, bár ebben jelentős része volt annak, hogy a tagok egészen elképesztő dolgokat műveltek a színpadon. Például mindenki csámcsogva rágózott(!), a basszusgitáros lépésről-lépésre lenyúlta a Clash zenekar mozgáskultúráját(!!), az énekesük bántó hangon énekelt(!!!, a dobos pedig egész egyszerűen egy retardált volt. Mindent egybevéve azonban a zenét leszámítva tényleg nem volt unalmas, és szerencsére 30 percnél nem is várakoztatták tovább a nagymester közönségét.
Az átszerelés alatt - ha jól vettem ki - Morrissey kedvenc előadóitól vetítettek videokat, így láthattuk például többek közt Lou Reedet, Nicot, a Sparksot és a New York Dollst is.
20:50-kor egy hosszú, már-már extázisba vezérlő dobszóló és fényparádé közepette megjelent a színpadon Moz, és már indult is az I Want The One I Can't Have: repkedtek a virágcsokrok, rázott a hideg, előjött a libabőr, ennél jobb koncertkezdést én még nem láttam soha, de megkockáztatom, hogy ennek az előadásnak is a legerősebb pillanatairól beszélünk most. Aztán sikerült még inkább lázba hozni a közönséget az Irish Blood, English Hearttal, majd jött a többi szóló-sláger a közelmúltból: You Have Killed Me, I'm Throwing My Arms Around Paris, One Day Goodbye Will Farewell.
Morrissey - I Want The One I Can't Have @ Krakkó, Studio
Morrissey a régebbi albumairól is előhúzott egy-egy dalt, így például a Speedwayt a Vauxhall And I-ről, az Ouija Board, Ouija Boardot a Bona Dragről, a You're The One For Me, Fatty-t a Your Arsenalról és végül az Everyday Is Like Sunday-t a Viva Hate-ről. Közben a fent már említett Lou Reed is meg lett említve egy feldolgozás erejéig (Satellite of Love), és a legújabb Moz-dal, az Action Is My Middle Name is megszólalt, miután a nagymester bemutatta a zenekarát.
Akikről nem csak amiatt érdemes szólni, hogy "FUCK FUR" feliratú pólót viseltek az egész koncert alatt, hanem mert elképesztő erővel és pontossággal nyomták végig az előadást. Már megjelenésre is rendkívül rendezett és jól szituált fiatalemberek látszatát keltették, nagyot lendítettek a produkción aznap este.
A dalokra visszatérve: nem maradt el az a dal, amivel Morrissey legnagyobb hatást gyakorolt a hallgatóságára, nyilván a There's A Light That Never Goes Out-ról van itt szó, ami egy óriási közös éneklésbe torkollt. Előzetesen én is ide vártam a legnagyobb katarzist, ám valahogy ez a monumentalitás kicsit zavarta számomra a dal intimitását - ez szerintem egész biztosan jobban működik a szobában ülve. Ezen kívül még két Smiths-dal szólalt meg este, az I Know It's Over, és zárásként a Meat Is Murder. Utóbbi előtt természetesen nem maradhatott el Morrissey kritikája a McDonaldssal és a "Kentucky Fried Shit"-tel kapcsolatban, de a zenekar fantasztikus ereje is itt volt érezhető leginkább. Miután ugyanis Moz levonult a színpadról, olyan vad hangulat és zaj kerekedett a színpadon, hogy hajlamos voltam azt hinni, miközben a hatalmas gongot ütik, bölléreket lógatnak fel a tetőszerkezetre és a vérükben fürdik a zenekar. Ez persze nem történt meg, de azt azért érezni lehetett, hogy itt valaki nagyon utálja ám az állatok húsát!
Morrissey - Meat Is Murder @ Krakkó, Studio
A ráadás csak egy számból állt, ezt Morrissey azzal magyarázta, hogy másnap egy pszichiáterrel kell találkoznia Varsóban. Hogy ez igaz vagy sem, valószínűleg soha nem tudjuk meg - így a zseniális First Of A Gang To Die zárta a koncertet, ennél nem is kívánhattam volna többet, azt hiszem.
Sokat gondolkodtam, hogy létezik-e még olyan produkció, ami ennél is nagyobb hatással volt rám eddigi életem során; a Smiths igen, nyilván, de hát az megkockáztatható, hogy ők már soha nem állnak össze. Ennyire karizmatikus egyéniség, aki ha egész munkásságát játszaná el, akkor sem bírnám levenni a szemem róla, egész egyszerűen nem létezik. Lehet, hogy nem most volt a legnagyobb formában (persze, hiszen megharapta egy kutya! - tényleg, ez vajon hogy történhetett, annyira kíváncsi lennék?!), már nem táncol a színpadon, egyre kevesebb haját tudja a magasba állítani, életkorunkból fakadóan azonban sokkal hamarabb nem is láthattuk volna őt koncertezni.
Másnap Krakkóban az októberi időjárás augusztusira fordult. Kisütött a nap, mi pedig megmagyarázhatatlanul nagy energiával magunkba töltve autóztunk keresztül a Magas-Tátrán, hogy az éjszaka közepén Egerbe érkezve megünnepeljük ezt az egészet a legjobb spanokkal, a Popméter Haver Buli közepette.
Super Moz!
(A fotók saját kézből vannak, a setlist meg itt található.)
Mintha az időjárás is a hangulatunknak próbált volna kedvezni; az egész napot borult égbolt és szitáló eső jellemezte, a sorbanállásnál pedig már egészen októberire fordult az időjárás - jobb is volt ez így, nehezemre esett volna tűző napsütésben várakozni Moz koncertjére.
Nem sokat kellett várni az első meglepetésre: a koncertterem alig volt nagyobb, mint mondjuk az A38 hajó. Szerencsére mondjuk sokkal inkább széles, mint hosszú, és egy tribünszerű emelvényen még ülhettek is a rajongók, mi pedig alig 15 méterről élvezhettük az előadást.
Pontosan 20 órakor az angol suhancokból álló Heartbreaks csapott a húrok közé, akikről előzetesen semmit nem tudtam, de inkább valami komolykodó alternatív rockzenére számítottam, mintsem Razorlightra emlékeztető '05-ös indie-rockra. Így legalább nem volt unalmas a koncert, bár ebben jelentős része volt annak, hogy a tagok egészen elképesztő dolgokat műveltek a színpadon. Például mindenki csámcsogva rágózott(!), a basszusgitáros lépésről-lépésre lenyúlta a Clash zenekar mozgáskultúráját(!!), az énekesük bántó hangon énekelt(!!!, a dobos pedig egész egyszerűen egy retardált volt. Mindent egybevéve azonban a zenét leszámítva tényleg nem volt unalmas, és szerencsére 30 percnél nem is várakoztatták tovább a nagymester közönségét.
Az átszerelés alatt - ha jól vettem ki - Morrissey kedvenc előadóitól vetítettek videokat, így láthattuk például többek közt Lou Reedet, Nicot, a Sparksot és a New York Dollst is.
20:50-kor egy hosszú, már-már extázisba vezérlő dobszóló és fényparádé közepette megjelent a színpadon Moz, és már indult is az I Want The One I Can't Have: repkedtek a virágcsokrok, rázott a hideg, előjött a libabőr, ennél jobb koncertkezdést én még nem láttam soha, de megkockáztatom, hogy ennek az előadásnak is a legerősebb pillanatairól beszélünk most. Aztán sikerült még inkább lázba hozni a közönséget az Irish Blood, English Hearttal, majd jött a többi szóló-sláger a közelmúltból: You Have Killed Me, I'm Throwing My Arms Around Paris, One Day Goodbye Will Farewell.
Morrissey - I Want The One I Can't Have @ Krakkó, Studio
Morrissey a régebbi albumairól is előhúzott egy-egy dalt, így például a Speedwayt a Vauxhall And I-ről, az Ouija Board, Ouija Boardot a Bona Dragről, a You're The One For Me, Fatty-t a Your Arsenalról és végül az Everyday Is Like Sunday-t a Viva Hate-ről. Közben a fent már említett Lou Reed is meg lett említve egy feldolgozás erejéig (Satellite of Love), és a legújabb Moz-dal, az Action Is My Middle Name is megszólalt, miután a nagymester bemutatta a zenekarát.
Akikről nem csak amiatt érdemes szólni, hogy "FUCK FUR" feliratú pólót viseltek az egész koncert alatt, hanem mert elképesztő erővel és pontossággal nyomták végig az előadást. Már megjelenésre is rendkívül rendezett és jól szituált fiatalemberek látszatát keltették, nagyot lendítettek a produkción aznap este.
A dalokra visszatérve: nem maradt el az a dal, amivel Morrissey legnagyobb hatást gyakorolt a hallgatóságára, nyilván a There's A Light That Never Goes Out-ról van itt szó, ami egy óriási közös éneklésbe torkollt. Előzetesen én is ide vártam a legnagyobb katarzist, ám valahogy ez a monumentalitás kicsit zavarta számomra a dal intimitását - ez szerintem egész biztosan jobban működik a szobában ülve. Ezen kívül még két Smiths-dal szólalt meg este, az I Know It's Over, és zárásként a Meat Is Murder. Utóbbi előtt természetesen nem maradhatott el Morrissey kritikája a McDonaldssal és a "Kentucky Fried Shit"-tel kapcsolatban, de a zenekar fantasztikus ereje is itt volt érezhető leginkább. Miután ugyanis Moz levonult a színpadról, olyan vad hangulat és zaj kerekedett a színpadon, hogy hajlamos voltam azt hinni, miközben a hatalmas gongot ütik, bölléreket lógatnak fel a tetőszerkezetre és a vérükben fürdik a zenekar. Ez persze nem történt meg, de azt azért érezni lehetett, hogy itt valaki nagyon utálja ám az állatok húsát!
Morrissey - Meat Is Murder @ Krakkó, Studio
A ráadás csak egy számból állt, ezt Morrissey azzal magyarázta, hogy másnap egy pszichiáterrel kell találkoznia Varsóban. Hogy ez igaz vagy sem, valószínűleg soha nem tudjuk meg - így a zseniális First Of A Gang To Die zárta a koncertet, ennél nem is kívánhattam volna többet, azt hiszem.
Sokat gondolkodtam, hogy létezik-e még olyan produkció, ami ennél is nagyobb hatással volt rám eddigi életem során; a Smiths igen, nyilván, de hát az megkockáztatható, hogy ők már soha nem állnak össze. Ennyire karizmatikus egyéniség, aki ha egész munkásságát játszaná el, akkor sem bírnám levenni a szemem róla, egész egyszerűen nem létezik. Lehet, hogy nem most volt a legnagyobb formában (persze, hiszen megharapta egy kutya! - tényleg, ez vajon hogy történhetett, annyira kíváncsi lennék?!), már nem táncol a színpadon, egyre kevesebb haját tudja a magasba állítani, életkorunkból fakadóan azonban sokkal hamarabb nem is láthattuk volna őt koncertezni.
Másnap Krakkóban az októberi időjárás augusztusira fordult. Kisütött a nap, mi pedig megmagyarázhatatlanul nagy energiával magunkba töltve autóztunk keresztül a Magas-Tátrán, hogy az éjszaka közepén Egerbe érkezve megünnepeljük ezt az egészet a legjobb spanokkal, a Popméter Haver Buli közepette.
Super Moz!
(A fotók saját kézből vannak, a setlist meg itt található.)
2011. június 10., péntek
Illness, Sabot, Depakine Chrono # Kis Zsinagóga, 2011. 06. 06.
Hétfőn este három külföldi zenekar is fellépett az egri Kis Zsinagógában. A rendezvény érdekessége az volt, hogy mindhárom csapat nagyon hasonló elven működik: duó felállásban, dobbal és gitárral játszanak nyers és kraftos rockzenét, nagyon hangosan. Az ének pedig nagy ívben le van szarva. A zenészeknek egyrészt lehetősége sem lenne, hogy még ezzel is vacakoljanak, másrészt annyira virtuóz és izgalmas, amit csinálnak, hogy – bár elsőre talán kissé szokatlan – a dallamokat megismerve nem is hiányzik belőle a vokalitás. Zenei dialógusok három felvonásban: Depakine Chrono, Sabot és Illness.
Mikor a koncert helyszínére, a zsinagóga emeletére érek, a cseh Depakine Chrono már javában zajol. A dobos rendkívül erőteljes (értsd. kikúrt durva) teljesítménye mellett a gitáros játéka már szimplán csak tisztességesnek hat. A koncertet – BokTM mellett – az Illnes tagjai is rögzítették, és nem sokkal azután, hogy a terembe léptem, Emilio már nagyon kedvesen integetett is felém a kamerája mögül.
Az Államok után Csehországban tanyát verő Sabot az épület másik helyszínén, egy lépcsőházi előszobában lépett fel. Az aprócska teremben csak a legelszántabbak nézték végig a műsorukat. A Sabot érdekessége, hogy a dob mellé nem gitár, hanem basszusgitár társul, amelyet Christopher Rankin szólaltat meg. Chris simán elférne akár a Nomeansno-ban is, de ami még ennél is jópofább, hogy a szemüvegét fekete szigszalaggal rögzíti a füle mögötti bőrfelületre. A Sabot zenéje egyszerre agyas és játékos. Hilary Binder dobosról jóformán csak a felsője alól felsejlő mellbimbói árulják el, hogy nő; na és persze, a lábai sem olyan szőrösek, mint egy férfié. A számok között szívesen mesél régi egri élményeiről, a független kultúráról, művészetekről és zenéről, szóval úgy magáról az egész indie-mentalitásról, meg ezek anyagi támogatásáról.
Az angol Illnessről a márciusi koncertjük kapcsán már nagyjából mindent elmondtunk. Az előttük fellépő bandák koncertjének végighallgatása miatt már ők is fáradtabbak voltak kicsivel, mint a legutóbbi egri fellépésükön. Ugyan ezúttal nem tették tönkre a lábdobot, mégis szuper műsort pattintottak össze. Az este három fellépője közül az Illness zenéje volt a legspontánabb és a legkönnyebben emészthetőbb, szóval kifejezetten passzolt is a végére.
Az est zárásakor Hilary a Sabotból udvariasan megkért mindenkit, hogy ha tehetik, támogassák a három csapatot vagy egy sör árával vagy valamilyen hanganyag vásárlásával. A rendezvény legkomikusabb – és egyben legelkeserítőbb – pillanatai következtek ekkor: a megjelentek egymásra ostobán nézve adogatták tovább az útnak indult, még mindig üres fémtálcát, a valamivel gyorsabban kapcsolók pedig kétségbe esve igyekeztek minél hamarabb eliszkolni a helyszínről.
Mikor a pénztárcámat elpakolva, az utolsók egyikeként, leharcolt aggyal és már-már vérző füllel tántorogtam ki a teremből, valaki megpaskolta a hátamat. Természetesen a mosolygós Emilio volt az. Szívélyesen üdvözölt, hogy csacsogjunk egy kicsit. Szegény már csak a legkukább énemmel és a legdöcögősebb angoltudásommal szembesülhetett, de még ennek ellenére is megajándékozott egy hét inches lemezzel – a Fat Bicth zenekarral közösen kiadott splitjükkel. Méghozzá mindezt csak azért, mert tökre kedveli a DTPC!-t. Na, ezek aztán végtelenül kedves srácok! Nem is nagyon búcsúzkodtunk, hamarosan úgyis találkozunk.
Mikor a koncert helyszínére, a zsinagóga emeletére érek, a cseh Depakine Chrono már javában zajol. A dobos rendkívül erőteljes (értsd. kikúrt durva) teljesítménye mellett a gitáros játéka már szimplán csak tisztességesnek hat. A koncertet – BokTM mellett – az Illnes tagjai is rögzítették, és nem sokkal azután, hogy a terembe léptem, Emilio már nagyon kedvesen integetett is felém a kamerája mögül.
Az Államok után Csehországban tanyát verő Sabot az épület másik helyszínén, egy lépcsőházi előszobában lépett fel. Az aprócska teremben csak a legelszántabbak nézték végig a műsorukat. A Sabot érdekessége, hogy a dob mellé nem gitár, hanem basszusgitár társul, amelyet Christopher Rankin szólaltat meg. Chris simán elférne akár a Nomeansno-ban is, de ami még ennél is jópofább, hogy a szemüvegét fekete szigszalaggal rögzíti a füle mögötti bőrfelületre. A Sabot zenéje egyszerre agyas és játékos. Hilary Binder dobosról jóformán csak a felsője alól felsejlő mellbimbói árulják el, hogy nő; na és persze, a lábai sem olyan szőrösek, mint egy férfié. A számok között szívesen mesél régi egri élményeiről, a független kultúráról, művészetekről és zenéről, szóval úgy magáról az egész indie-mentalitásról, meg ezek anyagi támogatásáról.
Az angol Illnessről a márciusi koncertjük kapcsán már nagyjából mindent elmondtunk. Az előttük fellépő bandák koncertjének végighallgatása miatt már ők is fáradtabbak voltak kicsivel, mint a legutóbbi egri fellépésükön. Ugyan ezúttal nem tették tönkre a lábdobot, mégis szuper műsort pattintottak össze. Az este három fellépője közül az Illness zenéje volt a legspontánabb és a legkönnyebben emészthetőbb, szóval kifejezetten passzolt is a végére.
Az est zárásakor Hilary a Sabotból udvariasan megkért mindenkit, hogy ha tehetik, támogassák a három csapatot vagy egy sör árával vagy valamilyen hanganyag vásárlásával. A rendezvény legkomikusabb – és egyben legelkeserítőbb – pillanatai következtek ekkor: a megjelentek egymásra ostobán nézve adogatták tovább az útnak indult, még mindig üres fémtálcát, a valamivel gyorsabban kapcsolók pedig kétségbe esve igyekeztek minél hamarabb eliszkolni a helyszínről.
Mikor a pénztárcámat elpakolva, az utolsók egyikeként, leharcolt aggyal és már-már vérző füllel tántorogtam ki a teremből, valaki megpaskolta a hátamat. Természetesen a mosolygós Emilio volt az. Szívélyesen üdvözölt, hogy csacsogjunk egy kicsit. Szegény már csak a legkukább énemmel és a legdöcögősebb angoltudásommal szembesülhetett, de még ennek ellenére is megajándékozott egy hét inches lemezzel – a Fat Bicth zenekarral közösen kiadott splitjükkel. Méghozzá mindezt csak azért, mert tökre kedveli a DTPC!-t. Na, ezek aztán végtelenül kedves srácok! Nem is nagyon búcsúzkodtunk, hamarosan úgyis találkozunk.
2011. május 23., hétfő
Apokalipszis: elmarad! # Swans, Trafó
ma-Ugly beszámolóját a visszatérő Swans budapesti koncertjéről a Lángoló Gitárokon olvashatjátok.
Swans – You Fucking People Make Me Sick (via TheMusic.FM)
2011. április 20., szerda
Sör és pattanások # No Age, Evil Men Have No Songs; A38 Hajó
ma-Ugly beszámolóját a No Age budapesti koncertjéről a Lángoló Gitárokon olvashatjátok.
No Age – Teen Creeps (via Sub Pop)
2011. március 12., szombat
Illness, Eger, Kis Zsinagóga Galéria, 2011. 03. 10.
Csütörtök este rendhagyó módon egy meglepően aktuális külföldi zenekar adott koncertet Egerben. A brightoni Illness a főváros és Szeged után – az elmaradt kecskeméti időpont helyett – a Kis Zsinagóga kortárs galériában is fellépett. Az angol fiatalokból álló, gitár-dob felállású duó zajos és virtuóz rockzenét játszik, melyet instrumentálisan, punk attitűddel és matekos dallamokkal ad elő. A csapat annyira friss, hogy a Some Vegetable Waste című bemutatkozó lemeze is alig több, mint egy hónapja jelent meg. Szabadon meghallgatható és letölthető itt:
A koncert rendkívüli energiája maximálisan meggyőzőnek bizonyult. A hangzás összehasonlíthatatlanul erősebb és élettel telibb volt, mint a felvételeken. Nagyjából két hasonlóan zajos duó, az inkább karcos No Age és az inkább lendületes Japandroids közé lehetne belőni. Az Illness rendkívül sok lehetőséget rejt magában: Emilio és Spencer egyetlen lemezen annyi témát és ötletet lő el, amennyiből más zenekarok komplett, több évtizedes életműveket építenek fel. Őket hallgatva mégis nyugtalanító hiányérzetünk támad, a dalaik ugyanis énekért ordítanak. Vagy hogy kicsivel érzékletesebb legyek, sokkal inkább ordításért énekelnek. Ígéretük és terveik szerint ez idővel megváltozik majd, ami persze további bizakodásra ad okot. Addig pedig nincs más dolgunk, mintsem türelemmel várni és a BokTM által készített felvételekkel alkalomadtán felidézni a remek koncertélményt.
2011. március 7., hétfő
Szarból várat # Is Tropical és We Have Band, Trafó
ma-Ugly beszámolóját az Is Tropical és a We Have Band budapesti koncertjéről a Lángoló Gitárokon olvashatjátok.
Is Tropical – South Pacific (via ListenBeforeYouBuy)
We Have Band – How To Make Friends (via TUNE THE PROLETARIAT)
2011. január 30., vasárnap
A nagyra nőtt kislány # Joanna Newsom, Művészetek Palotája
ma-Ugly beszámolóját Joanna Newsom budapesti koncertjéről a Lángoló Gitárokon olvashatjátok.
Joanna Newsom – Cosmia (via Draw Us Lines)
Sutyiban készült videó az eseményről: itt
2010. december 4., szombat
Szobaelektró a mikrohullámú sütőben # Caribou, Gödör
ma-Ugly beszámolóját a Caribou budapesti koncertjéről a Lángoló Gitárokon olvashatjátok.
Caribou – Sun (Andy's iLL Refix) (via Trashbags)
2010. augusztus 13., péntek
Átlagnál jobb csajok és répanadrágok # Off fesztivál, 2010, Katowice
ma-Ugly és Eron Mezza közös beszámolóját a lengyelországi Off fesztiválról az Indexen olvashatjátok.
Bear In Heaven – Lovesick Teenagers (via Pitchfork)
2010. június 24., csütörtök
A gyógyegér és a lányok # The Whitest Boy Alive
ma-Ugly beszámolóját a Whitest Boy Alive koncertjéről a Lángoló Gitárokon olvashatjátok.
The Whitest Boy Alive – 1517 (via Hate Something Beautiful)
2010. május 30., vasárnap
Elbűvölően intim atmoszféra # Xiu Xiu
ma-Ugly beszámolóját a Xiu Xiu koncertjéről a Lángoló Gitárokon olvashatjátok.
Xiu Xiu – This Too Shall Pass Away [For Freddy] (via Certain Songs)
2010. május 8., szombat
Az érdektelenségtől az idegösszeroppanásig # Wolf Parade, The Amsterdams & Æ
ma-Ugly beszámolóját a Wolf Parade, a The Amsterdams és az Æ koncertjéről a Lángoló Gitárokon olvashatjátok.
További videók itt.
Wolf Parade – What Did My Lover Say? (It Always Had to Go This Way) (via Consequence of Sound)
Wolf Parade – What Did My Lover Say? (It Always Had to Go This Way) (via Consequence of Sound)
2010. március 29., hétfő
Több mint a folk és a black metal # Mount Eerie & No Kids, Toldi Mozi, 2010. 03. 26.
ma-Ugly beszámolóját a Mount Eerie és a No Kids koncertjéről a Lángoló Gitárokon olvashatjátok.
Mount Eerie – Ancient Questions [Daytrotter Session] (via White Guys With Beards)
No Kids – For Halloween (via Kata Rokkar)
2010. március 8., hétfő
Zene a fények közt # The Irrepressibles, Trafó, 2010. 03. 06.
ma-Ugly beszámolóját az Irrepressibles koncertjéről a Lángoló Gitárokon olvashatjátok.
Itt pedig megtekinthettek néhány az eseményt megörökítő fényképet.
The Irrepressibles – Nuclear Skies (via Said The Gramophone)
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)
Bejegyzések
