"Kivonultak a természetbe..." # Vetiver, Phosphorescent, Bon Iver, Beirut

Év eleji folk körültekintésem során meghallgattam a Vetiver, a Phosphorescent, a Bon Iver és a Beirut új lemezeit. Szimpatikus fiatalok, akik torzonborz jógik módjára kivonultak a természetbe. Vagy az is lehet, hogy nem, de valami urbanizációtól távoli élmény mindenképp inspirálta őket a dalaik megírásánál.
Lássuk, mik a tapasztalatok! Négy alkotásról a lehető legrövidebben.


Vetiver - Tight Knit:

Devendra Banhart kedvenc zenekara 2009-ben is hozza a formáját: ugyanolyan harmonikus, kiegyensúlyozott "felnőtt folkot" játszanak, mint korábban.
A lemezt hallgatva hasonló érzésünk támad, mint amikor egy tavaszi délelőttön kiállunk az erkélyre. Ugyanaz a látvány és ugyanaz a hangulat fogad, mint mindig. A napsugaraktól langyos csempe pont olyan kellemes a talpunknak, mint amikor egy lágy szellő kedvesen megcirógatja a combunkat. Éppúgy, mint minden kevésbé elkúrt tavasz délelőtt.
Vannak olyanok, akiknek ez épp elég, de én például sokkal jobban szeretem, ha az a kis szellő még az alsónadrágomba is eljut valahogy.



Phosphorescent - To Willie:

Matthew Houck új lemezének egyetlen baja van csak, mégpedig az, hogy ez nem a 2007-es Pride. Keserű zaklatottságnak már nyoma sincs, és már nem szakad meg a szív egyetlen dal alatt sem. Ehelyett kedves, megnyugtató, olykor pedig még vidám is. De mi a fészkes fenét is várhatnánk egy tribute lemeztől?!
Mert amit kapunk, az egy Willie Nelson-nak címzett feldolgozás lemez, ami azért nagyon nagy szám, mert a jó öreg Willie is készített egy rendkívül hasonló meglepetést, azzal a különbséggel, hogy nem magának, hanem Lefty Frizzell-nek szánta. A címe To Lefty From Willie, a megjelenés éve pedig 1977 volt.
Elképesztően kíváncsi vagyok, hogy mindezek után ki készít majd lemezt To Matt címmel.


Bon Iver - Blood Bank:

Justin Vernon egy négy visszahúzódó dalt tartalmazó EP-vel rukkolt elő az év elején. A For Emma, Forever Ago sikere után várható volt, hogy ha ez az erdei fickó újra előáll valamivel, az már rossz nem lehet. Gondolom, mondanom sem kell, hogy beváltotta a hozzá fűzött reményeket. A maga megszokott csendességével simán lekörözi az egész mezőnyt.
A gitár szinte csak finom táptalaj, mely úgy fogadja magába a halk, lényeget rejtő éneket, mint az apró esőcseppeket. És teszi mindezt azért, hogy egy nagyon szerény, mégis rendkívül intenzív élményben részesüljünk.
Tudjátok, pont olyanban, mint amikor az a kis huncut szellőcske még az alsógatyába is befúj.



Beirut - March of the Zapotec / Realpeople - Holland:

Zach Condon dupla EP-je akkora csalódás, hogy eleinte nem is nagyon tudtam mit kezdeni vele. A Mexikó által ihletett első rész annyira ötlettelen és vontatott, hogy már egyszerűen szenvedés hallgatni. Teljesen fölösleges időt fecsérelnünk az újrahallgatásra is. El kell hinnünk magunknak, hogy amivel szemben állunk, az nemcsak lehet, hanem tényleg nagyon rossz. Annak tudatában pedig főleg, hogy tudjuk, van, aki ezt klasszisokkal jobban csinálja. Nevezetesen a hazánkhoz jóval több szállal kötődő A Hawk and a Hacksaw.
Az album második felén viszont Mr. Condon első, RealPeople nevű projektje kerül a reflektorfénybe. Amit hallunk pedig közel olyan borzalmas, mint valamelyik délszláv eurodisco csoda leglangyibb slágere.

A ló, és ami mögötte van # Animal Collective - Merriweather Post Pavilion

Az Animal Collective jó régen átesett a ló túlsó oldalára, és szerencsére eszük ágában sincs visszajönni onnan. Sőt, egyre messzebb haladnak!

A várva várt Merriweather Post Pavilion már a megjelenése előtt óriási botrányba keveredett: egy türelmetlen rajongó(?) az egyik tag (bizonyos Brian Weitz) nevében arra kérte a világháló népes felhasználótáborát, hogy segítsenek neki kiszivárogtatni az egész lemezt. Ez meg is történt, legelőször csak egy rickroll terjengett a neten, majd karácsonykor a legleleményesebb zenebarátok nagy-nagy örömére napvilágot látott a tényleges hanganyag illegális(!) letöltési linkje is.

Az album dalai talán szokatlanabbak, mint bármelyik ezelőtti AC szerzeményen, pedig már a legutóbbi, Strawberry Jam című nagylemez sem a földhözragadtságával vette le hallgatóit a lábáról. Persze csak, ha levette egyáltalán. Az említett alkotás jól bevált receptje mellet talán Noah Lennox (Panda Bear) hatása érezhető leginkább: a Person Pitch-ről már ismert „bugyborékolás”, a soha véget nem érőnek tűnő dallamok, és a jellegzetes ének, legalábbis mind-mind erre enged következtetni. A zeneileg túlművelteknek esetleg eszébe juthat még a Battles 2007-es Mirrored című eszement remeke is.

Ha az eszményi popcsemegék híve vagy, és rögtön kiráz a hideg az idétlen freak folk címke hallatán (még ha ennek nincs is feltétlenül túl sok köze az MPP-hez), jobb, ha nem is erőlteted a találkozást, mert csak még inkább összeakad az a magyarosan pöndör bajusz; ha viszont szívesen nyitva hagyod a füled bármi különlegességnek, akkor egy elképesztő utazás előtt állsz. Mert itt aztán tényleg mindig történik valami szokatlan. A lemez sokadik hallgatásra is izgalmas marad, mi több, így lesz csak módunk igazán magunkévá tenni ezt a sűrű, álomszerű masszát. Minden egyes hallgatás egyre közelebb visz a megoldáshoz, míg végül szépen lassan ki nem rajzolódnak az elsőre talán láthatatlannak tűnő, háttérzajok mögé rejtett dallamok.

A lemez alapélményét feltehetőleg az adhatta, hogy a tagok egy-egy bélyeg leküldése után búvárruhát öltöttek, és a tengerbe vetették magukat. Ezzel pedig kezdetét vette a víz alatti utazás! Szinte látom magam előtt, ahogy a színes korallok között, ahová még épphogy elérnek a víz alá szűrődő, ütemre cikázó napsugarak, egy kisebb csoport sellő kézen fogva vezeti a zenekar módosult tudatállapotban lévő tagjait, akiket közben egy bájos csikóhal-társulás rajong körbe elragadó táncával. Mással legalábbis nem tudom magyarázni ezt a sajátos hangulatot, amely a dalok hallgatása során teljesen megszállja az agyat.

Az egyik este például lefekvés előtt az MPP-t hallgatva aludtam el, és álmomban máris egy jellegzetesen koszos, lakótelepi bejárati ajtó előtt álltam, ami mögül hátborzongató zajok hallatszódtak. A hirtelen kivágódott nyílászáró helyén (a fene tudja miért) Devendra Banhart állt, épp velem szemben. Spanyolul mondott valamit, ezalatt kézen fogott, majd bevezetett egy aprócska lakásba, és máris egy erősen acid jellegű házibuliban találtam magam. Bódító illatok, kísérteties köd, fátyolszerű füstfoszlányok, és tompa fények mindenhol. Különös ruhákba öltözött, többnyire félmeztelen fiúk és lányok, bennszülöttek, ősemberek, és furcsa, a képzeletem alkotta lények lejtettek valami elképesztő törzsi táncot. Naná, hogy a legújabb AC számokra!

Azt hiszem, egyáltalán nem túlzok, ha azt mondom, 2009 egyik(!) legfontosabb lemezéről van szó. Egyes források szerint olyan jelentőségű az anyag, melyet hamarosan majd a Primal Scream Screamadelica-jával és a My Bloody Valentine Loveless-szével fognak együtt emlegetni. Hogy ez tényleg így lesz-e, nem tudom, mint ahogy abban sem vagyok biztos, hogy ez lenne az eddigi legjobb AC anyag. Kár, hogy minderre még nem áll készen a világ.

Félreértés ne essék, a mérce ezúttal is nagyon magasra került, ami akár igen veszélyes is lehet így rögtön az év elején. Hogy sikerül-e ezt bárkinek is überelnie, nem tudom, de egy ilyen kezdés után úgy érzem, ismét egy izgalmas évnek nézünk elébe. A lecke keményen fel lett adva mindenkinek, a ló oldalán innen és túl is. Tessék jól felkötni a gatyát!

Ja, és én tényleg nem tudom, mit szednek ezek a srácok, de én is kérek belőle.