Habár ez a new-orleansi együttes már lassan egy évtizede jelen van a zenevilágban, a napokban megjelent lemezük csupán a második. Ha a Katrina-hurrikánra gondolunk, ez talán nem is olyan meglepő. Viszont az újabb megjelenést ismét 'sikerült' egy természeti csapáshoz igazítani...
Nem tudom, hogy ez az én hibám-e, vagy valami tőlem független dologé, de az idei lemezt hallgatván más nem is nagyon jutott eszembe a pusztoláson kívül. Azt azért mégse mondanám, hogy temet. A szépségnek s mindenféle gyönyörnek megvan az a tulajdonsága, hogy egyszer tovaszáll, elmúlik, és igazából ezek mégsem vesznek el, csak átalakultak valami érthetetlenné, groteszkké. És szerintem pont ez az, amit a Common Era is oly' elszántan és kétségbeesetten próbál megértetni velünk.
Hogy ne legyek ennyire metafórikus és zeneileg is megközelítsem, a Common Era (stream) már sokkal inkább egy poplemez, az előző lemezükhöz képest mindenképp. Az ambient dallamok mellett már az énekkel is találkozhatunk a 9 szám során, és az instrumentalitás is előtérbe került: benne rejlik a hűvös elektronika, csakúgy, mint a shoegaze legnihilistább elemei, nem elfelejtkezvén a 80-as évek post-punk hangulatáról.
Nehéz mostanság kitűnni (aztán a pódium tetején is maradni) post-punk, wave költeményekkel a 80-as évek eleje óta, de pár üde, sötét színfolt azért mégis akad. Gondolom, mindenki ismeri már "régebbről" az Interpol-t, The Horrors-t, Editors-t, These New Puritans-t, illetve jelen korunkból a The XX-et vagy a Cold Cave-et. Utóbbi sort azt hiszem, nyugodt szívvel folytathatom egy olyan orosz(!) bandával, jelesül a Motorama-val, akik ugyan már két éve jelen vannak borongós, Joy Divison áztatta zenéjükkel, de debütáló lemezük megjelenésére idén került sor.
Az - egy Budapest című számmal is rendelkező - együttes első, teljes egészében otthon felvett kilenc dalos LP-je letölthető ingyenesen a zenekar honlapjáról. Pár szavas mondandómat bezárandó, szerintem az idei év egyik legjobb lemeze.
Primitív felosztásom szerint csupán kétféle zenebarát létezik: az egyik ismeri a Boat Club-ot, a másik meg nem. Aki valaha is hallotta már a duó egyetlen beszerezhető kiadványát, a csodálatos Caught The Breeze című EP-t, az minden kétséget kizáróan azonnal a rajongójává vált. Aki meg nem, annak nyilván szegényebb a lelke. A lelkes szimpatizánsok persze hiába várják tűkön ülve a folytatást, Andreas és Magnus mit sem hallatnak magukról. Tavaly azonban a csapat egyik fele – hogy pontosan melyikőjük is, még nem sikerült kideríteni – néhány göteborgi figurával kiegészülve Ikons név alatt adott ki lemezt. Ám a fülledt baleári diszkónak ezúttal nyoma sincs. Helyette a poszt-punk és shoegaze gyökerek kerülnek előtérbe. A Neu!-tól kezdve, a Joy Division-ön keresztül, egészen a The Jesus and Mary Chain-ig számos hatásra felfigyelhetünk. Zömében instrumentális, sokszor hipnotikus dalok sorakoznak egymás után. Az egyik legszórakoztatóbb stílusgyakorlat, amit az utóbbi időben hallottam. Teljességgel lehetetlen, hogy ezek után még lesz bárki is, aki előveszi majd az A Place to Bury Strangers albumait.
Kétségtelenül a Hangmás a hazai "indie-szcéna" egyik legjobb zenekara. Talán csak a Hammer of Gods és az EZ Basic versenyezhet velük. A Funeral Party Budapest című bemutatkozó albumuk nem véletlenül vált az utóbbi idők legjobban sikerült magyar lemezei közé.
A zenekar kapcsán valamiért mindig illik megemlékezni a tagadhatatlan Joy Division-utánérzésről, amit hülye lettem volna nem észre venni én sem. Több mint valószínű, hogy Ian Curtis a zenekar, különösképp Minda Endre énekes, egyik nagy idolja, de nekem valamiért a The Sound zenéje is ugyanúgy be szokott ugrani. Különösen a Valaki ma este megsérülhet!! lemez esetében, ahol a dalok terjedelme végre ideális posztpunk-időtartamot vett fel. Nincs már több hosszúra nyújtott Veronika meg akar halni, mint korábban. Az előző albumhoz képest mennyiségileg kevesebb, legalábbis kevésbé feltűnő, az angol és magyar szövegek közti váltás is. A mondanivaló persze továbbra is zömében sötét és hideg, olykor pedig kifejezetten mesterkélt modorú maradt. Még mindig a gyakran beszámíthatatlan állapotú, izolált és egyben dekadens lírai én belső küzdelmei uralkodnak a dalokban. Ugyan könnyen lehet, hogy ez sokaknál kiveri a biztosítékot, és önálló szövegként ezt valóban meg is teszi, a Hangmás zenéjével mégis kiválóan kiegészítik, mi több, felerősítik egymást. És bár Minda Endrétől már az előző lemezen is megszokhattuk az olyan sorokat, mint hogy "lehúzlak, rádklikkelek" és hogy "szétcsapott kutyád vagyok", de a Copy-Paste-ben a "leveri magát, mint vak a poharat" szösszenet valami megmagyarázhatatlanul bosszantó. És az a legrosszabb, hogy bármennyire is szeretném, még csak azt sem tudom elhitetni magammal, hogy valami ostoba viccnek szánták. Molnár Kata nyers szintifüggönye, ugyanúgy ahogy a Funeral Party Budapesten, most is jól alápörköl a 80-as évek new wave kliséinek. Ez teszi magyar viszonylatban egyedivé és aktuálissá a számok hangzását. Hatásos a Zombie Disco primitív poszt-punk-kirohanása, az absztrahált szöveggel játszadozó Rest In Parties ("Vigyázz, mirelit angyal / vigyázz, kozmikus heroin"), sőt még az egyébként teljesen átlagos, csupán a műfaji kereteknek megfelelni vágyó Kettenbrücke is. A Péterfy Borival előadott Egészen Közel is teljesen vállalható módon ötvözi a nemzetközi félelektronikus trendeket a hazai "alternatív" zenei hagyományokkal. A Lugosi Béla Is Not Dead pedig már pusztán csak a címéért is dicséretet érdemel. Nemcsak Drakula alakítójának neve, hanem az egyértelmű Bauhaus-utalás miatt is. A lemez egyetlen gyenge pontja a Copy-Paste. Nemcsak a dal lóg ki zavaróan a lemezről, de még a hozzá készült klip is végtelenül idegesítő. Lufi, mesterséges partihangulat és ocsmány, diszharmonikus színvilág?! Még az sem tud meghatni, hogy a videót Prágában forgatták, és a We Are Modernklipjét is jegyző Simon Safranek cseh rendező munkája. Ezzel szemben a címadó dal nagyon is működik. Elvégre melyikünk ne szeretett volna bármikor is olyan disznóságokat suttogni valamelyik széjjelpergett tinicsitri fülébe, mint hogy "Gyere, gyere, gyere / nem fog fájni, nem lesz baj / ez csak kémia, és te olyan / olyan fiatal vagy"?! Ha pedig valóban létezik, és tényleg mi lennénk az a bizonyos "Copy-Paste Generáció", akkor nagy valószínűséggel a Katonák Voltunk lesz a nemzedékünk himnusza.
Kevés idiótább játékot tudok elképzelni a "Mi lenne, ha..." kezdetű kérdésfelvetéseknél. Nyilván az én fogyatékosságom, hogy képtelen vagyok magamat mindenféle lehetetlen szituációba és kiszolgáltatott helyzetbe élni, de valószínűleg itt, Közép-Kelet Európában sosem lesz szükségem azon törni a fejem, hogy merre menekülnék, ha például négy különböző irányból négy különböző vadállat közeledne felém. Hacsak nem történne valamiféle óriási gebasz a Fővárosi Állat- és Növénykertben.
Pár napja azonban gondolkodóba estem. Mi lenne, ha Ian Curtis nem lett volna öngyilkos 1980. május 18-án? Minden bizonnyal megtette volna ugyanezt némileg később. Oké, de mi lenne akkor, ha Ian Curtis élne? Most, 2009-ben. Feltehetőleg teljesen kiégve, egy koszos, szürke bérházba visszavonulva éldegélne, s talán alkotói barátság fűzné a Dan Boeckner-Spencer Krug pároshoz. Alkalomadtán pedig pár korsó sör erejéig feltűnne egy-egy Interpol (királyság!), Editors (bénaság!), esetleg White Lies (még nagyobb bénaság!) klubkoncerten. Kizárólag egyedül, önmaga árnyékaként, a leghátsó sorok egyikében dohányozva. Ám a Blank Dogs zenei világához szinte biztos, hogy valamiféle páratlanul különleges kapcsolat fűzné.
"Invisible man, hard to understand" - mindössze ennyi áll az arcát takargató zenész last.fm-es adatlapján. Való igaz, a Blank Dogs "no-fi"-ba ágyazott post-punkjának befogadása jókora adag nyitottságot igényelhet. Ugyanakkor például a jelen sorok írója még annak idején a Pieces című dalba lett reménytelenül szerelmes. Sőt, még ma is hevesebben ver a szíve, ha meghallja.
Blank Dogs - Pieces
Ha valaki fogékony a Psychedelic Horseshit zenekar által kitalált, mókás nevű shitgaze-re, ráadásul a Hangmás elidegenedettségérzete sem áll tőle távol, az most végre fellélegezhet. Talált valamit, ami egy darabig lekötheti. És pont ez az "egy darabig" adja az Under And Under gyengeségét. Egyben hallgatva végtelenül tömény. Egy bizonyos idő után összefolyik, és valóságos teher lesz rá odafigyelni. Ugyanakkor 2-3 számos blokkokra bontva kifejezetten élvezhető. Így nem válik megszokottá sem a dalok feszessége, sem az ótvar hanzás. Valami ilyesmi sülne ki, ha a mostanában a Wavves-szel csúcsra törő Nathan Williams összeállna az Ariel Pink's Haunted Graffiti-ből ismert John Maus-szal Joy Division, The Sound és Cure dalokat utánozni. Csak úgy árad a sötétség! Mindenki izolált, mindenkit szétvet a feszültség, tánc helyett pedig mindenki görcsösen rángatózik. Nem is értem, hogy jöhetett ki ez a lemez épp most, a nyár elején. Ennek a zenének kifejezetten árt a napfény.
És hogy kinek fog ez tetszeni? Természetesen a hiperérzékeny, szuperfrusztrált, extraszorongós Ian Curtis-imitátoroknak. A "nehéz napokon".
Nah, ez is megvolt a koncert-est is. Rohadt jó volt; énekeltem, táncoltam minden volt. Elsőnek closer to curtisék léptek fel, kb egy órát zenélhettek. ilyen jó tribute, cover bandát még nem hallottam.. csukott szemmel hallgattam pár számot és uhh.. mintha kőőtisz (curtis).. bár nincs sok összehasonlítási alapon csak a youtubos. "Hunyd be a szemed, és képzeld magad 1979-be vagy 1980-ba!" nah én próbáltam. Úgy kezdődött, hogy az énekes nem jelent meg, közben a többiek pörgették a dead soulst.. asszem ez direkt volt. Ha jól emlékszem, akkor a Control vagy a 24HourPartyPeople filmben volt ilyen, de inkább utóbbiban, meg akkor ugye anno is, hogy még curtis a wécén volt, beragadt vagy ilyesmi..
Ott volt homesick anna is.. úgy néz ki, mint robert 1989ben.. még csak képekről láttam eddig, de most még beszélni is sikerült vele.. kétszer.. viszont második trécseléskor már nem emlékezett, hogy mi hangzott el az elsőkor.. vicces volt a helyzet. de egyébként kedves embernek tűnt, és azt mondta, hogy van egy kis brian molko beütésed... rájöttem. ha valaki meglát, és ismeri molkot, akkor lehet, hogy első blikkre tényleg hasonlítok.. de utána már fix, hogy nem.. úgy értem, ha látnál mindennap.
Második zenekar egy szintén holland banda volt, valami de staat. Volt egy-két jó számuk, az tény.. meg a szokásos "hogy érzitek magatokat?" "táncoljatok" satöbbi allűrök is jelen voltak. amuúgy ilyen rock, root rock, alter zeneféle volt.. de én sose értettem az ilyen műfajbesosoláshoz annyira. A szigeten is fel fognak lépni, azt mondta. Meg kérdezte, hogy "are you hungry?" én meg mondtam, hogy nem, we are hungarian.. meg mindig mörszizett.. köszönömmel nagyobb sikert ért volna el. bár végül is valamivel jobban hangzik, mint a szenkjú. Elég hangosak voltak, ellenben a closerékkel, persze ez is direkt van, mert pl ha a de staat olyan hangerővel szólt volna, mint curtisék, akkor szarabbak lettek volna, így meg elnyomott mindent a hang, meg curtisékhez se illett volna a hangosság ugyebár. De jól érezték magukat, az látszott.
Elég fáradt voltam ekkormá, vártam az újabb JD számokat meg azt a müller péter gyereket is.
JD Isolated. Ők voltak a harmadik fellépők, bőven éjfél után. "A mostani alkalomra J. D. Isolated néven kiegészülünk az Európa Kiadó néhány tagjával (Magyar Péter, Kisrchner Péter, Molnár Gábor, valamint Bánfi Tiborral (basszusgitár), és az effektíve digitális Szabó Attilával. Tragikus hirtelenséggel bekövetkezett halála miatt Gasner János barátunk már nem vehet részt e koncerten." - Müller Péter". Péterünk meg valószínüleg a koncert előtt kotorta elő 30 éves szürkecsíkos zakóját a szekrényből; gyűröttségéből ezt állapítottam meg. Noh, nem mintha az én nadrágom ne lett volna az meg mocskos is ráadásul.. de hát ő a zenész, nem én, gyerekek. Ez is nagyon jó volt, az előadás, tökre élveztem. Erre a koncertre már Soma mamagésa is megérkezett.. akinek oylan a haja ugye, mint m. péternek, ill a de staat dobosának. Kár, hogy nem volt nálam a fotómasinám, elkészülhetett volna életem első celebfotója wehe. Undi egy nő. Meg be is volt baszva, szerintem legjobban a helyszínen.. elkezdett ott enyelegni egy "fia lehetne" fiúval, címlap lesz vagy már lett azóta valahol biztos. Óó, most jut eszembe, hogy bergerdalma is ott volt.. nem szóltam hozzá, kétlem, hogy emlékezett volna rám.
Ááfterparti nem volt, de annyira nem is hiányzott, hisz' kb hajnali kettőig eltartott a mulatság; aki ki akarta, az kiugrálta magát ekkora, mint én is. Az tény, hogy még kikötöttünk a corvintetőn, de ott már csak bársonykanapés sziesztára futotta.
Habár ez a new-orleansi együttes már lassan egy évtizede jelen van a zenevilágban, a napokban megjelent lemezük csupán a második. Ha a Katrina-hurrikánra gondolunk, ez talán nem is olyan meglepő. Viszont az újabb megjelenést ismét 'sikerült' egy természeti csapáshoz igazítani...
Bejegyzések
