Nehéz mostanság kitűnni (aztán a pódium tetején is maradni) post-punk, wave költeményekkel a 80-as évek eleje óta, de pár üde, sötét színfolt azért mégis akad. Gondolom, mindenki ismeri már "régebbről" az Interpol-t, The Horrors-t, Editors-t, These New Puritans-t, illetve jelen korunkból a The XX-et vagy a Cold Cave-et. Utóbbi sort azt hiszem, nyugodt szívvel folytathatom egy olyan orosz(!) bandával, jelesül a Motorama-val, akik ugyan már két éve jelen vannak borongós, Joy Divison áztatta zenéjükkel, de debütáló lemezük megjelenésére idén került sor.
Az - egy Budapest című számmal is rendelkező - együttes első, teljes egészében otthon felvett kilenc dalos LP-je letölthető ingyenesen a zenekar honlapjáról. Pár szavas mondandómat bezárandó, szerintem az idei év egyik legjobb lemeze.
Kétségtelenül a Hangmás a hazai "indie-szcéna" egyik legjobb zenekara. Talán csak a Hammer of Gods és az EZ Basic versenyezhet velük. A Funeral Party Budapest című bemutatkozó albumuk nem véletlenül vált az utóbbi idők legjobban sikerült magyar lemezei közé.
A zenekar kapcsán valamiért mindig illik megemlékezni a tagadhatatlan Joy Division-utánérzésről, amit hülye lettem volna nem észre venni én sem. Több mint valószínű, hogy Ian Curtis a zenekar, különösképp Minda Endre énekes, egyik nagy idolja, de nekem valamiért a The Sound zenéje is ugyanúgy be szokott ugrani. Különösen a Valaki ma este megsérülhet!! lemez esetében, ahol a dalok terjedelme végre ideális posztpunk-időtartamot vett fel. Nincs már több hosszúra nyújtott Veronika meg akar halni, mint korábban. Az előző albumhoz képest mennyiségileg kevesebb, legalábbis kevésbé feltűnő, az angol és magyar szövegek közti váltás is. A mondanivaló persze továbbra is zömében sötét és hideg, olykor pedig kifejezetten mesterkélt modorú maradt. Még mindig a gyakran beszámíthatatlan állapotú, izolált és egyben dekadens lírai én belső küzdelmei uralkodnak a dalokban. Ugyan könnyen lehet, hogy ez sokaknál kiveri a biztosítékot, és önálló szövegként ezt valóban meg is teszi, a Hangmás zenéjével mégis kiválóan kiegészítik, mi több, felerősítik egymást. És bár Minda Endrétől már az előző lemezen is megszokhattuk az olyan sorokat, mint hogy "lehúzlak, rádklikkelek" és hogy "szétcsapott kutyád vagyok", de a Copy-Paste-ben a "leveri magát, mint vak a poharat" szösszenet valami megmagyarázhatatlanul bosszantó. És az a legrosszabb, hogy bármennyire is szeretném, még csak azt sem tudom elhitetni magammal, hogy valami ostoba viccnek szánták. Molnár Kata nyers szintifüggönye, ugyanúgy ahogy a Funeral Party Budapesten, most is jól alápörköl a 80-as évek new wave kliséinek. Ez teszi magyar viszonylatban egyedivé és aktuálissá a számok hangzását. Hatásos a Zombie Disco primitív poszt-punk-kirohanása, az absztrahált szöveggel játszadozó Rest In Parties ("Vigyázz, mirelit angyal / vigyázz, kozmikus heroin"), sőt még az egyébként teljesen átlagos, csupán a műfaji kereteknek megfelelni vágyó Kettenbrücke is. A Péterfy Borival előadott Egészen Közel is teljesen vállalható módon ötvözi a nemzetközi félelektronikus trendeket a hazai "alternatív" zenei hagyományokkal. A Lugosi Béla Is Not Dead pedig már pusztán csak a címéért is dicséretet érdemel. Nemcsak Drakula alakítójának neve, hanem az egyértelmű Bauhaus-utalás miatt is. A lemez egyetlen gyenge pontja a Copy-Paste. Nemcsak a dal lóg ki zavaróan a lemezről, de még a hozzá készült klip is végtelenül idegesítő. Lufi, mesterséges partihangulat és ocsmány, diszharmonikus színvilág?! Még az sem tud meghatni, hogy a videót Prágában forgatták, és a We Are Modernklipjét is jegyző Simon Safranek cseh rendező munkája. Ezzel szemben a címadó dal nagyon is működik. Elvégre melyikünk ne szeretett volna bármikor is olyan disznóságokat suttogni valamelyik széjjelpergett tinicsitri fülébe, mint hogy "Gyere, gyere, gyere / nem fog fájni, nem lesz baj / ez csak kémia, és te olyan / olyan fiatal vagy"?! Ha pedig valóban létezik, és tényleg mi lennénk az a bizonyos "Copy-Paste Generáció", akkor nagy valószínűséggel a Katonák Voltunk lesz a nemzedékünk himnusza.
Valamelyik nap nekiálltam videókat, felvételeket nézegetni a New Order-ről a jutyúbon. A zenekarról, mely előkelő helyet foglal el szívem csücskében. Megnéztem egy koncertrészletet is, mely a híres Hacienda klubban zajlott. Gondoltam, ez megér egy kis szösszenetet a klubról. Főleg, hogy a klub májusban nyílt... bár nem idén, még '82-ben.
Antony Howard Wilson (ismertebb nevén Tony Wilson), a Factory főnöke, Rob Gretton és a New Order a '80-as évek elején előálltak egy klub ötletével, mivel szerintük Manchesterben egy olyan klub sem volt, mely az ízlésüknek megfelelt volna, ki tudta volna szolgálni azt. A helyszín a '80-as és korai '90-es évek ún. "Madchester" időszak idején vált híressé, és egészen addig a világ leghíresebbjeként tartották számon. A Haçienda végül 1982. május 21-én nyílt meg, és az állandó pénzügyi problémák ellenére egészen 1997-ig működött, mely idő alatt legfőképpen a New Order albumeladásaiból élt.
Klubbá válása előtt jachtok építésére specializálódott üzlet, illetve raktárépület volt, később még moziként is működött, az 1970-es években manchesteri filmeket bemutatva dél-ázsiai bevándorlóknak. Eredetileg Rob Gretton ötlete volt, hogy a klubot a Factory Records (amely tulajdonosa, mint már említettem Tony Wilson) finanszírozza a New Order-rel karöltve. Így tulajdonképp az igazgatói kérdést is megoldották. A szórakozóhely egyébként a Whitworth Street West és az Albion Street sarkánál volt, közel Castlefield-hez, a városközpontban.
Az épületet a Factory grafikus dizájner, Peter Saville által is ajánlott mesterember, Ben Kelly tervezte. Az emeleten megtalálható volt egy színpad, egy tánctér, ruhatár, kávéház és egy karzat, erkély egy DJ-fülkével. A földszinten volt egy "Köcsög Áruló" nevezetű koktélbár, amely Anthony Blunt-ra, egy brit művészettörténészre utal, aki az akkori szovjeteknek kémkedett. A klubban található másik két bár nevének szintén köze volt a fickóhoz, ugyanis ezek a kémtársai után kapták a nevüket (The Kim Philby és Hicks). Az alsó pincehelyiségeket pedig 1995-ben alakították ki egy kisebb zenei térnek.
A Hacienda elnevezés a Situationist International radikális csoport 'The Hacienda must be built' szlogenjéből származik, mely sor egyébként Ivan Chtcheglov Formulary for New Urbanism című művében található. A Haçienda (ejtsd: aszienda) az amerikai kontinensen, a spanyol és portugál gyarmatosítók korában kialakult kifejezés, amely önellátó nagybirtok fajta nevezést jelöl, és építészeti hatást is gyakorolt azokra a területekre. Annak ellenére, hogy a cedilla (az a kis kampó, amelyet néhány betű alá tesznek kiejtés szempontjából) nem használatos a spanyol nyelvben, a Haçienda formát, kiejtést választották a klubnak, mert a cedilla a 'çi' szórészletet az 51-es számra, a klub bejegyzési számára emlékezteti.
Fennállása során olyan együtteseknek adott helyet, mint pl. a The Smiths (1983-ban háromszor is felléptek), Orchestral Manoeuvres in the Dark, Echo & the Bunnymen, Happy Mondays, Einstürzende Neubauten. Fellépéseik során mondhatni "belepréselték" a falba a színpad körül állókat. James, Oasis, Blur, illetve Madonna is itt adta első koncertjét 1984-ben a Channel 4 zenei csatorna The Tube című műsorának meghívására.
A helyszín "ritmusa" feküdt a város indie bandáinak, és lassacskán kialakult a "Madchester" kifejezés; a hömpölygő gitárdallamok kitűntek a ritmusból, melyekre táncolni tudtak az emberek. Az egész egy nagy őrület volt, a "szerelem nyara". Még a komoly újságnak számító Newsweek is címlapban emelte ki a városban folyó éjszakai életet. A Haçienda titka egyszerű volt: boldoggá tette az embereket, és úgy érezhették, hogy valami különlegesnek a részei. A csúcspont, a klub virágkora azonban a '80-as évek közepén/végén jött el, amikor a Haçienda az első olyan klubok között volt, amelyek az "új tánc őrületet", a house zenét kezdték el játszani és - ennek is köszönhetően - a legismertebb, leghíresebb klub lett a világon. DJ-k, mint pl. Mike Pickering, Little Martin vagy Dave Eslam teltháznak pörgették a muzsikát a képzeletbeli Meztelen péntek éjszakákon (az elnevezés valószínüleg ahhoz is köthető, hogy egy medence is fellelhető volt a nagyteremben), mely hamar legendássá vált, és ezek a teltházas partik segítettek megerősíteni a hírnevet és az állandó adósságokból is kilendítette a Haçiendát az 1987-es évre.
A hangulat azonban 1990-re változni kezdett. Az ecstasy elterjedésével drogdílerek jelentek meg a klubban, és ezáltal a pénz is az ő kezükbe vándorolt; a Haçienda nagyon keveset látott az éjszakai költekezésekből. A dílerek területeket kezdtek el követelni a klubon belül, megfélemlítették a személyzetet és a közönséget is. Az ebből következő problémák egy rövid időre a Haçienda bezárásához vezettek 1991 elején.
A klub DJ-i egyébként folyamatosan szerepeltek különböző rádió és tévés műsorokban, mint pl. a Granada TV Juice című műsorában is. 1994 és 1997 között a Hacienda FM heti műsor volt a Kiss 102 nevezetű zenés, táncos Manchesteri rádióban.
A klub az utolsó éveiben számos lövöldözést ért meg, és kapcsolata a rendőrséggel, illetve a biztonságiakkal egy állandó probléma volt. Ennek a "csúcspontja" majdnem tragédiába torkollt, amikor is egy fiatal diákot egy kocsi elé löktek. A Haçienda szerencsétlenségére a helyi bírák, akik épp a helyszínt látogatták, az esetnek szemtanúi voltak.
Habár a rossz közbiztonság nagyban hozzájárult a klub bezárásához, a legvalószínűbb ok mégis pénzügyi vonatkozású. A klub egyszerűen nem profitált annyit az italok eladásából (ami ugye elsősorban a fő bevételi forrást jelenti egy ilyen jellegű klubnak), és ráadásul több törzsvendég, patrióta is drogokat kezdett el fogyasztani (alkohol helyett), ami szintén nem a klub kasszáját gyarapította. Végeredményben, a klub jövője megpecsételődött, adósságokba zuhant, és 1997 nyarán végérvényesen, örökre bezárt.
A Whitworth Street West-i telek tulajdonosai úgy döntöttek, hogy lerombolják az éjszakai klubot, és a helyét házak építésére használják fel. Az ikonikus nevet azonban továbbra is felhasználták az új projekthez, immáron a New Order basszusgitárosától, Peter Hook-tól kölcsönözve azt, mivel ő a tulajdonosa a Haçienda névnek s márkának. A klub helyszínén tehát ma már csak luxus házakat és épületeket találhatunk, de ha jól körbenéz az ember, akkor a környező falakon még bele lehet botlani a 'Hacienda must be built' vagy csak egyszerűen a 'Rewind' feliratokba...
Ha szeretnétek még jobban megismerkedni a sztorival, akkor ajánlom a 24 Hour Party People című filmet, mely - többek között - a Haçienda történetét mondja el Steve Coogan (filmbeli Tony Wilson) főszereplésével. A film 2001-ben készült, és külön érdekesség, hogy a kedvéért felépítették a Haçienda mását egy manchesteri gyárban, mely ki is nyitott egy éjszakára, míg a filmet forgatták.
Január 29-én, csütörtökön az A38 hajón lép fel a norvég Monomen. A '80-as évek újhullám és szinti-pop északi képviselői jelenleg egy kis minitúrán vesznek részt, mely Németország és Ausztria mellett Magyarországot is érinti. A zenekar 2007-ben jelentette meg első, cím nélküli lemezét, melyet követően a siker sem maradt el. Azóta a fiatal srácokat Norvégia egyik legígéretesebb bandájaként tartják számon. A Drum Of Glass című számuk pedig az osztrák indie-chart-on egész a második helyig jutott. Az, hogy a Hangmás és a Panic Radio is fellépnek, már önmagában is jó indok arra, hogy érdemes ellátogatni ezen az estén a hajóra. A két banda ugyanis már régóta vár az alkalomra, hogy ismét együtt koncertezhessenek. Egyébként úgy hírlik, a program Kristóf Norbert kellemes, akusztikus koncertjével keződik, majd a zenekarok fellépései után a Panic Radio DJ-setjére lehet még táncolni egy kiadósat.
Az este az újhullám gyermekeié; a halotti tor garantált! :)
Most nem a legaktuálisabb lemezajánló fog következni, de mivel a név kötelez, nem állhatom meg, hogy ne írjak a kedvenc zenekarom legújabb albumáról, mely tavaly októberben jelent meg. Talán páran felkapják a fejüket: "jéé, ezek még mindig élnek és zenélnek??!".
A zenekar neve valószínűleg sokaknak ismerősen hangzik. Ki ne hallott volna a Lovecats, Boys Don't Cry, Lullaby című slágerekről, esetleg olvashatta a The Cure nevet egy másik zenekar inspiráló együttesei között.
Fennállásuk során eddig 12 stúdióalbummal rukkoltak elő a lassan az ötvenedik ikszen átlépő fiatalemberek, kik '92 óta négyévenként jelentettek meg új lemezeket. Az aktuális albumhoz 33 dalt vettek fel, ebből végül 13, vidámabbnak nevezhető dal került fel a lemezre (a többi szám, ha nem is az összes várhatóan egy 'dark album' tracklistjét fogják majd képezni, mely Robert Smith szerint még az áprilisi születésnapja előtt meg fog jelenni). Pár számot már ismerhettek, hiszen májustól-augusztusig minden hónap 13-án (bűvös szám) megjelentettek egy single-t - The Only One, Freakshow, Sleep When I'm Dead (mely egyébként egy 1985-ös demo felvétel alapján készült) és The Perfect Boy címekkel - egy-egy 'a' és 'b' oldalas szerzeménnyel.
Tehát 2008, új Cure album, tizenharmadik a sorban. Nyögvenyelősen, de kijött. Csodát ne várjunk tőle; olyan fülbemászó slágerek, mint a Just Like Heaven vagy a Friday I'm In Love nem születtek, de talán pár hallgatás után sikerrel dúdolnád, hogy "And it's the same sway/Yeah It's the same slide/It's the same swish/Oh It's the same smile/Yeah It's the same but/It's not quite right"...
Ha azonban most akarsz megismerkedni a Cure-ral, ne ezzel az albummal kezdd :)
Bejegyzések
