A csütörtöki
hardcore-est során fellépő
Fucked Up koncertjét három kisebb, hazai zenekar is elővezette. Mivel hosszas értékelésük nem képezi kötelességeim tárgyát, ezért csak nagyon röviden szeretnék megemlékezni róluk. A
The boob of a man (életkoruknak megfelelően) végig szörnyen tinisen viselkedett, a
Rákosi suttyó-bunkó parasztságát néha már kifejezetten kellemetlennek éreztem, az őket követő
Motivation viszont meglepően kurva jó koncertet adott. Meggyőző, erőteljes és hiteles produkciót láthattunk.
A
Fucked Up koncertjét megelőzően, míg a zenekar a színpadon hangolt, a nagyra nőtt énekes,
Pink Eyes kedélyesen sétálgatott a Dürer-kert kistermében, hosszasan válogatott a hardcore bakelitlemezek között, majd mikor kollégái jelezték, hogy készen állnak, néhány pacsi közepette felcammogott a színpadra, és ezzel kezdetét is vette a páratlan előadás.
Sajnos, már az első szám, a
Son the Father alatt kiderült, hogy a hangosítás messze nem a legtökéletesebb, de amikor ez a hatalmas hústorony megszabadult a felsőjétől, már nem hinném, hogy sokan foglalkoztak ezzel.
Talán sokakat meglep majd a következő kijelentés, de egyszerűen kénytelenek vagyunk belátni, hogy
Pink Eyes egy TÜNDÉR! Egy csupa szív, pajkos medvebocs, aki játszótársakat keres magának. Valószínűleg sokkal több időt töltött a nézőtéren, mint a színpadon. Izzadt és szőrös testével magához ölelt mindenkit, akit csak ért, felmászott a pólóárus pultra, majd a földön fetrengve énekelt és birkózott a rajongóival. Ők meg persze nem álltak sokáig tétlenül, és elkezdték (volna) a lábánál fogva a padlón vonszolni ezt a jóságos behemótot, aki végül a legkitartóbb játszótársát egy óriási szájrapuszival jutalmazta.
És mindezzel még korántsem ért véget a forró hangulat. Egy a színpadra felcsalt fiatalember például puncit akart látni, és mivel a mi jó öreg kismackónk mindenképp szerette volna teljesíteni a kérést, így aztán nem volt rest megmutatni kíváncsi közönségének a sajátját. A mozdulatsort pedig egy pillanatnyi, sokkhatás okozta, döbbent csönd, majd hirtelen előtörő, óriási ováció követte.
Azt viszont még most sem vagyok képes feldolgozni, hogy a büdös fenébe lehet valakinek akkora zsíros hájfeje, hogy több számon keresztül megálljon rajta egy a homlokára szorított, széttrancsírozott műanyagkorsó. Ennek eredményképp pedig ez a fáradhatatlan kis medve jó néhány perc erejéig egy meglehetősen
félresikerült unikornis látványát kelthette a nézők szemében. Továbbá tapasztalatból állíthatom, hogy amikor az embernek megadatik az a lehetősége, hogy egy ölelés során jól megtapogathatja
Pinky izzadt és szőrös
hátát, akkor a meleg érintés hatására egyenesen a mennyekben érezheti magát. Mámorító, de komolyan!
A legcsodálatosabb és egyben legelevenebb pillanatokat mégis a búcsúdal, vagyis a
Ramones Blitzkrieg Bop-ja okozta. A koncert ezen a pontján teljesen elszabadult a pokol. Egy szempillantás alatt az élménytől megrészegült tinédzserek lepték el a színpadot, és ezzel együtt
Pink Eyes-t is, aki már jóformán ki sem látszott a köré, rá és fölé hatalmasodó
embertömegből. Teljességgel hihetetlen volt látni, ahogy a hangulat a tetőfokára hágott, és az örökzöld "
Hey ho, let's go!" úgy zengett sokak szájából, mint egy generációs és kulturális különbségeket áthidaló himnusz legmélyenszántóbb és legmegindítóbb sorainak egyike.
És miután ez a jóságos kis medvebocs, ahogy a rossz gyerekek is szokták, kellőképpen kifárasztotta magát, levonult a színpadról, és (remélhetőleg) elégedetten távozva hazament a mamájához durmolni egy nagyot.
Fucked Up - Son the Father (
via Pop Tarts Suck Toasted)
Bejegyzések
