Rosszkor, rossz helyen

Ha nem tudtátok volna, március 14-én bizonyos Meli és Erik "punk-rock, alter" bulival lepte meg maroknyi közönségét az egykori Más klub aprócska termében. Hogy én is felkerestem a rendezvényt, egy óriási félreértés eredménye volt. A fránya kötőjelet hajlamos voltam vesszőnek olvasni. És itt kezdődött a baj. Punk, rock, alter mulatság helyett punk-rock, alter bulit kaptam. Remek!

Az a fajta ember vagyok, akinek háromszorosára tágul a pupillája és hatszor gyorsabban ver a szíve a punk szó hallatán. Egyszerűen annyi mindent köszönhetek ennek a szubkultúrának, hogy akár képes lennék elérzékenyülni is a következő pár sorban, de ettől most tényleg szeretném megkímélni a nyájas olvasót. Maradjunk annyiban, hogy a nagybetűs Punk olyan mértékű jófejséget és olyan stabil védekezési mechanizmust tud nyújtani hallgatójának a világ minden nyűgjével szemben, melyre nem sok más zenei irányzat képes.

Az első félóra elteltével még csak sejtettem, hogy rossz helyen vagyok. Rendkívül naív módon be is pötyögtem a telefonomba néhány általam punk-nak vélt formáció nevét, és büszkén meg is mutattam őket a lemezeket pörgető srácnak, akinek arckifejezéséről csak bájos értetlenséget tudtam leolvasni. Barátságos, ugyanakkor rendkívül fiatal kölyök volt. Tényleg nem lehetett rá haragudni!
Kedvesen rámosolyogva odébb álltam, majd végül kénytelen voltam szembesülni a ténnyel, hogy nagyon csúnyán eltévedtem.

A merőben eltérő mentalitásunk ellenére mindig csodálattal tekintek a dühös, fiatal srácokra - a német trashcore gyöngyszem, a Surf Nazis Must Die I'm Not AntiGirls, Girls Are Anti Me című dala például rendkívüli módon meg tud érinteni - , de ezek az elsősorban az Extreme Sports Channel-ről ismert, többnyire deszkás punk zenekarok mindig óriási vigyort csalnak az arcomra. Egyedül csak a közönségüket sajnálom egy kicsit: a fiatal srácokat, akik kamaszkoruk legszebb éveit pazarolják az ilyen futószalagon gyártott keményfarkúak aranyosan primitív gondolatainak befogadására.
Nem szabad azonban sajnálni őket, az intelligensebbje legkésőbb az érettségiig kinövi az ilyesfajta bohóckodást, a maradék pedig megérdemli sanyarú sorsát: tutajnak álcázott cipőkben és nevetséges siltes sapkában keménykedheti végig még a fősulit vagy az egyetemet is.

Ha jól értettem, akkor az "alter" vonalat a Red Hot Chili Peppers és a Killers zenekarok voltak hivatottak képviselni. Úgy érzem, elég sokat elárul az este zenei palettájáról, hogy a legértékelhetőbb dalként a Somebody Told Me című atomslágert könyvelhettem el.
Már így is egyre kényelmetlenebbül kezdtem magam érezni, mikor végül be nem csapott a mennykő, és fel nem csendültek az irtó ciki drum n bass himnuszok. Azt hiszem, hogy még a legostobább falusi klubokban is az jelenti a parti halálát, amikor hirtelen idétlen, ikszelő suhancok lepik el a táncparkettet. Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy miért kell minden egyes kibaszott másodpercben azt a látszatot kelteni, hogy el fognak esni.
Érdekes, egyetlen vadul rángatózó Ian Curtis hasonmást sem láttam még egy ehhez hasonló táncos rendezvényen sem. Na persze, az is lehetséges, hogy ez a gyermeteg sértődöttség csupán a sajátos mozgáskultúrám miatti kisebbségi komplexusom gyümölcse.

Óriási undorérzetemnek már csak a távozás gondolata tudott némi megnyugvást hozni. Egy ilyen "kemény" éjszaka után hazaérve valóságos felüdülés, amikor az ember a szobája sejtelmes fényében, csukott szemmel, tarkóra tett kézzel, alsógatyára vetkőzve meghallgatja a Smiths együttes lenyűgöző How Soon Is Now? című dalát. Minden szava nagyot üt egy szórakozóhelyen töltött este után, de ezek különösen:

There's a club if you'd like to go
you could meet somebody who really loves you
so you go and you stand on your own
and you leave on your own
and you go home and you cry
and you want to die

És ekkor értettem meg, hogy ez az este tényleg nem nekem szólt. Nekem egyszerűen túlságosan is kevés volt az érzelem. Én mindössze mélyről jövő, őszinte dühöt szerettem volna hallani, de ehelyett csak üres vadságot kaptam. Amikor például a Lenin Körút zenekar bámulatos frontembere, Zéman Jóska olyan sorokat üvölt az Életem egy lázálom című számban, hogy "rugdossatok, verjetek!" vagy "feszítsetek keresztre!", attól még talán a bigott katolikus nagyanyám szíve is megdobbanna. Az enyémről már nem is beszélve.

De most komolyan, hol van itt az emóció? Vagy nem ezért hallgatunk zenét?!