Az árnyékból kilépve # Lotus Plaza - The Floodlight Collective

Amikor Bradford Cox épp nem a Deerhunter lemezein dolgozott, akkor összehozta az Atlas Sound névre keresztelt szólóprojektjét. Ennek eredményeképp a Let The Blind Lead Those Who Can See But Cannot Feel című album egyenesen a 2008-as listánk 25. helyén landolt.
Amikor pedig zenésztársa, Lockett Pundt járt hasonló cipőben, Lotus Plaza név alatt kezdett dalokat írni. A Deerhunter gitáros-dalszerzője 2007-től kezdve kisebb-nagyobb időközökkel pakolgatta fel munkáit a DH-AS-LP szentháromság blogjára, míg végül elérkezettnek nem látta az időt egy tízszámos debütálás megjelentetésére.

A Cox-féle hagyományokat hűen követő Lotus Plaza lemezét rendkívül nehéz az anyazenekarhoz történő hasonlítás nélkül vizsgálni. Az alapkoncepció szinte teljesen ugyanaz: megkapó, pszichedelikus (de utálom ezt a szót!) dalokat hallhatunk újfent ködös, esőcseppekkel tarkított, őszi atmoszférába ágyazva. Talán némileg többször kerül elő a tavalyi DH meglepetéslemez, a Weird Era Cont. kísérletezőkedve. Ez pedig az album több pontján is kedvező hatással van például a ritmusszekcióra.
Kiemelkedő továbbá a hangszerekbe süppedő, tompa ének, mely sokkal inkább tűnik vokálnak, mintsem valamiféle előtérbe szánt produktumnak. Mindez azt az érzetet kelti a hallgatóságban, hogy egy kísértetház rosszul szigetelt ajtaja mögül kiszűrődő besavazott angyalkórus hangját hallgatja, amint azok életük első gospel órájukon vesznek részt.

Ugyanakkor óriási igazságtalanság lenne csupán úgy tekinteni Pundt-ra, mint a Cox árnyékából kilépő, kedves fiatalemberre. Igazságtalanság, mert ha a The Floodlight Collective hamarabb érkezett volna, mint a "testvérei", akkor szinte teljesen biztos, hogy őt kapta volna fel az újszerű cipőbámulásra éhes bloggertársadalom. Legalábbis a "bratyik" helyett.
És habár különösebb meglepetések nélkül, de a kis Lockett-nek igazán korrekt módon sikerült bizonyítania, hogy a Deerhunter tényleg nem ám csak Bradford Cox zenekara, és neki a frontember mellett igenis rendkívül meghatározó szerepe van annak sajátos hangzásában.

Kérdés ugyanakkor, hogy van-e, és ha igen, akkor mekkora a létjogosultsága egy ilyen bemutatkozólemeznek a tavalyi 3, azaz három darab, elsősorban Cox által fémjelzett szerzemény (Deerhunter - Microcastle / Weird Era Cont.; Atlas Sound - Let The Blind Lead Those Who Can See But Cannot Feel) után? Miután ezt a kört mindenki lefutotta magában, eldöntheti, hogyan is viszonyul majd a továbbiakban a Lotus Plaza-hoz. Mert nagyszabású eredetiség ide vagy oda, a TFC mindettől függetlenül tényleg jó hallgatnivaló.
Azok akik máig nem tudnak betelni a fent említett három lemezzel, esetleg már rongyosra hallgatták őket, és alig várják az újabb számokat, bizonyára ismét el lesznek ragadtatva.
Márpedig ha van valami, amiből így a tél vége felé közelítve sosem elég, az bizony maga a vény nélkül kapható, cseppfolyósított, szürke melankólia.