A Franz Ferdinand Tonight-ja mellett, a sorban harmadik Yeah Yeah Yeahs lemez megjelenését vártam a leginkább az idei évben. (Na jó, a blogon már kritizált dupla Beirut EP is ott volt ezen a listán). A 2000-es évek elején feltűnt New York-i trió új albumát azért is előzte meg nagy várakozás világszerte, mert ők az egyik olyan banda az ezredforduló környékén berobbant, gitárzenét játszó együttesek közül, akik nem okoztak csalódást az ismertséget hozó, első lemezük után. A Karen O vezette zenekar 2003-ban adta ki debütáló nagylemezét, Fever to tell címmel. A zajos art-punk rendkívül pozitív fogadtatásban részesült, így a zenekedvelők nagy része kíváncsian tekintett a folytatás elé. A YYYs nem is okozott csalódást, a 2006-ban napvilágot látott Show your bones-t sokan az év egyik legjobb albumának választották, Karen O igazi popkulturális ikon lett, extravagáns öltözködési stílusát lányok ezrei próbálják utánozni, kiabálós énekmódja és rendkívül dögös előadásmódja hivatkozási alappá vált. Kialakult a Yeah Yeah Yeahs másokkal összetéveszthetetlen hangzásvilága. A nagy sikereket követően a 2007-es, zseniális Is Is EP óta nem jelentkeztek új anyaggal, így jogos volt a már-már túl türelmetlen, mindent elsöprő lelkesedés, mely megelőzte e korong megjelenését. Talán ez is az oka annak, hogy most egy elvileg április 13-án kijövő albumról írhatok, mert (ahogy az megszokottá vált az utóbbi időben) már most, jóval hamarabb kiszivárgott az internetre az anyag.
Úgy vártam a lemezt, mint régebben a karácsonyokat. Számoltam vissza a napokat, de az április nagyon messzinek tűnt. Szívem szerint dupla olyan gyorsan hajtottam volna az idő kerekét. Ha nem is tűleveleken, de már tűkön ültem, mert elképesztő kíváncsi voltam mit alkottak a három Y-os srácok. Mikor birtokomba jutott a hőn áhított album olyan mohón kezdtem el hallgatni, mint aki már hónapok óta nem találkozott zenével. Mindezek ellenére a "Villám"-mal való ismerkedésem nem indult könnyen.
A már korábban megismert új szerzemény, a Zero (videó itt) alapján nem igazán tudtam, hogy mire számítsak. Keringtek mindenféle mendemondák, ilyen-olyan nyilatkozatok, hogy teljesen más hangzás lesz, mint amit eddig megszoktunk, sokkal pozitívabb lesz, stb., de valahogy ezeket is csak az új lemez körüli mitizálás és ködösítés részeként konstatáltam. Első hallásra tetszett is a Zero, meg nem is, aztán egy idő után hozzászoktam ehhez a szintipoposabb, táncolósabb hangzáshoz, sőt! Azon kaptam magam, hogy napközben is ezt dúdolom . Már rögtön a második szám (Heads will roll) elején villámcsapásként ért a felismerés: "Basszus, ez tényleg nem vicc! Az It’s Blitz! egy szintetizátor centrikus és táncparkettre csábító lemez lett!" Ezen gondolatomat erősítették a Karen O által utasításként ismételt sorok is: "Off, off, off with head! Dance, dance, dance 'til dead!" Egyesek ezt a számot már most az év diszkó-himnuszának tartják. Szerintem is elég gyakran játszott track lesz az indie bulikon, igen nagy az esély arra, hogy "halálra" táncolják rá magukat az emberek, mivel minden megvan ebben a dalban, ami kell: könnyen megjegyezhető és kiabálható refrén, a dance-punk, a szintipop és New Order-féle Blue Monday diszkójának határán egyensúlyozó hangzás és persze a remek cím. Az album következő számcíme, a lemez egyik legjobb dalát rejtő Soft Shock valószínűleg a legtöbb elvakult Yeah Yeah Yeahs rajongóra igaz lehet mostanság, bár lehet, hogy egyeseknek ez az új irányvonal, amelyen elindult szeretett zenekaruk, felér egy elektromos sokkal is. Vitathatatlan, hogy az elsőre valóban szokatlanul hangzik, ahogy Nick Zinner a gitárt háttérbe szorítva, a pedálról leszállva nem torzított gitárokon brillírozik, hanem szintetizátoron prüntyögve klimpírozik. Ahhoz is hozzá kell szokni, hogy Karen O nem ereszti ki olyan hisztérikusan a hangját szinte egyetlen alkalommal sem, mint mondjuk a korábbi Tick vagy a Date with the night című remekekben, de a lemez többszöri meghallgatása után ezeket már nem is hiányoltam igazán. Beláttam, hogy most nem az első vagy a második albumhoz kell mérnem a dalokat. Függetlenítettem magam a korábbi számoktól, és úgy kezdtem neki másodjára az új korongnak, mint aki azt sem tudja, hogy mi fán terem ez a furcsa nevű zenekar. Ezen a ponton jöttem rá, hogy nekem voltaképpen nagyon is kedvemre való ez a lemez.
A Fever to tell-hez hasonlóan az It’s Blitz!-en is helyet kaptak lassabb, lágyabb, melodikusabb darabok (Skeletons, Runaway, Hysteric), melyek ismét bizonyítják, hogy Karen O kellemes és andalító hanggal is rendelkező énekesnő, és a finom Ah-Ah-zás legalább olyan jól áll neki, mint a kemény sikítás. A Yeah Yeah Yeahs váltott, újított, de ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy ezzel elvesztette volna azt, ami miatt eddig szerettük ezt a bandát. Az album magját alkotó 5. és 6. dal (Dull life, Shame and fortune) például az előző két lemezen is gond nélkül szerepelhetett volna.
Ezek a számok hozzák a bevált és méltán kedvelt YYYs formulát: torz, zajos gitárriffek, feszes ritmusú ének és egy kis megőrülés. Aki nincs kibékülve a zenekar új hangzásvilágával, az valószínűleg legalább erre a két számra elismerően fog csettinteni!
Ahogy a mondás tartja a villám kétszer nem csap be ugyanoda, de ennek pont az ellenkezőjét tapasztalom mostanában napról napra. Minél többször hallgatom az It’s Blitz!-et, annál nagyobb energiával csap belém, percről percre egyre jobban felvillanyoz. Akit elsőre sokkolt a becsapás újdonsággal felérő ereje, az üljön le még egyszer a fa alá, hallgassa meg újra és újra, várva, hogy eltalálja a "Villám", mely elektronikus kisüléseivel bizsergető érzéssel tölti fel "áldozatát".
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése