Bár már vasárnap lecsengett és egy hétig a csapból is ez folyt, mielőtt végleg megfeledkeznénk az idei Sziget fesztiválról, a Popméter azért még mindenképp szeretné közölni az észrevételeit. Mindezt azért tesszük, mert továbbra sem tudjuk befogni a szánkat, mi több, görcsös szükségét érezzük annak, hogy akár egy hét késedelem után is hangot adjunk véleményünknek. Aggodalomra azonban semmi ok, szeretnénk a lehető legrövidebbek lenni, és mindenféle kertelést nélkülözve, csupán a lényeget közölni.
Takarékossági szempontokból kifolyólag nem olvashattok sem a húszéves Tankcsapda grandiózus szülinapi zsúrjáról, sem az ultragáz antirasszista megmozdulásról. Sőt, úgy általában minden magyar zenekart mellőznénk. Ez nyilván sokatokat letöri majd, de vigasztalásképp jól meglepünk mindenkit az adott nap legjobb koncertjeit produkáló előadók egy-egy mp3 formátumú dalával, ezzel is jelezvén, hogy milyen királyok is voltak.
Tehát következzék a 2009-es Sziget beszámolója a lehető legrövidebbre fogva, Popméter-szemmel. Nosza!
SzerdaAz első nap első nagyszínpados fellépőjének járó közepesen hálátlan feladat az
IAMX-re hárult, akik bár könnyedén megbirkóztak a feladattal, mégsem sikerült semmi rendkívülit mutatniuk. Az őket követő
Nouvelle Vague koncertjére már eleve fenntartásokkal készültem. Adott ugye egy teljesen béna zenekar, akik (a fene tudja miért, de valamiért mindenáron) kötelességüknek érzik, hogy kurva jó számokat rontsanak el, de úgy, hogy az ember legszívesebben sírva rohanna ki a világból. Ez történt most is. Ettől már csak a
Ska-P fellépése tudott jobban idegesíteni, akik a gyepesproli-mentalitásukkal tényleg nem tűntek többnek egy csapat ostoba tahónál. Ezután akár még kifejezetten szimpatikusnak is tűnhetett a
Snow Patrol stadionrocskos giccsparádéja, illetve az ehhez párosuló borzalmasan tenyérbemászó jófejkedése.
A nap legizgalmasabb koncertjét fél tíztől a világzenei színpadon lehetett elcsípni. A
Calexico megmutatta, hogy igenis tud gazdagon hangszerelt rockzenekar módjára viselkedni, és ez tök jól állt neki.
Ezután jól rá lehetett csodálkozni, hogy milyen sokakat érdekel egy viszonylag aktuális, ugyanakkor végtelenül unalmas együttes meglepően korrekt fellépése. A
White Lies alatt a sátorban egy tűt is alig lehetett volna leejteni, és ez bizony sokkal érdekesebb élménynek bizonyult mindennél, ami a színpadon történt.
Calexico - Two Silver Trees (
via Captains Dead)
(ma-Ugly)
CsütörtökA kétslágeres
The Ting Tings tiszteletére egész szép kis tömeg gyűlt össze a Nagyszínpad előtti területen. A duó ennek örömére lelkesen lökte butácska plasztikpopját, a közönség pedig látszólag egész jól szórakozott. De közel sem olyan felszabadultan, mint a német Tankcsapdának megfeleltethető
Die Toten Hosen koncertjén. A zenekar tagjai mit sem törődve a nézők kisebb, nem németajkú hányadával, megállíthatatlanul tolták a sörszagú, slágeres, germán rockjukat. Őket követte a
Bloc Party, akik bár nem egy kifejezetten jó zenekar, legalábbis a lemezeik alapján semmiképpen sem, a koncertjük mégis végig nagyon magabiztosan és erőteljesen hömpölygött előre. Érdekes, hogy ez nem a színesbőrű frontember,
Kele Okereke, hanem az őrült jó dobos,
Matt Tong érdeme.
A világzenei színpadon aznap a
Bueno Vista Social Club csalt széles mosolyt mindazok arcára, akiket nem igazán hoz lázba
Norman Cook neve. Szimpatikus lötyögés szimpatikus arcok társaságában, de tényleg semmi több, úgyhogy az utolsó néhány perc erejéig bele is kóstoltunk
Fatboy Slim műsorába, amely számomra nem nyújtott sokkal többet egy cherrycoke-szagú, általános iskolás klubdélután jobban sikerült utolsó órájánál. Na oké, a lézerek tényleg kurva zsírul működtek.
Bloc Party - Banquet (
via Vice Records)
(ma-Ugly)
PéntekA harmadik nap délutánján sikerült megbizonyosodnom affelől, hogy igazam van, a
JET valóban fantáziátlan és szar zenekar. Na de őszintén szólva, kit is érdekelnek ilyenkor a fiatal ausztrál fiúk, amikor hamarosan a legendás
Primal Scream áll a színpadra.
Bobby Gillespie és zenekara nem nagyon törte magát, hogy a dalok közötti szünetekben a közönség szívébe lopja magát. Elmaradt az egyébként sokat hallott "hello, budapest" és "first time in Hungary" is. Az egyetlen show-elemként
Mani "bazdmeg"-jét könyvelhettük el. Lenyűgöző, csont nélküli, minden percében profi előadásnak lehettünk szem- és fültanúi.
Ekkora élmény után egyenesen ostobaság lett volna a Pendulum-ot választani, ezért azok számára akik nem vevők az emo'n'bass-re meglehetősen kiváló alternatívát jelenthetett a
Birdy Nam Nam fellépése. A lemezlovas-kollektíva ívesen építkező francia elektrója már kora este igen forró hangulatot teremtett a Party Arénában.
És ekkor érkezett el a pénteki nap másik fénypontja, vagyis
Amadou és Mariam koncertje a világzenei színpadon. Nem, még véletlenül sem a Prodigy! A Maliból érkező vak házaspár látványa már önmagában is elragadónak bizonyult, azonban mindezt még tovább fokozta a kísérőzenészek és táncosok jelenléte. Ezalatt a másfél óra alatt nemcsak a Sziget egyik legnagyszerűbb koncertjének élményével gazdagodtam, hanem megkaptam a fesztivál legnagyobb jóérzésdózisát is. Tényleg óriási élménynek bizonyult!
Primal Scream - Loaded (
via Selective Service)
Amadou & Mariam - Sabali (
via Passion of the Weiss)
(ma-Ugly)
SzombatA szombati napon a tervezett programból elsőként az
Editors nagyszínpados koncertjét sikerült elcsípnem. Fényes nappal, meglepően nagy tömeg előtt lépett fel a zenekar és adta elő néha kissé eltúlzott átéléssel könnyed, érzelmes Interpol-szerű dalait. Leszámítva, amikor a szintiket kapták elő egy-egy elektronika-központúbb, groove-osabb szám erejéig. Vannak, akik szerint jobban állt volna a koncertnek, ha este, sötétben zajlik; részemről pont jó volt fesztiválos napkezdésnek.
A
Klaxons szintén nem tartozik a kedvenc zenekaraim közé, azért néhány számukat kifejezetten kedvelem. Leginkább az új dalokra voltam kíváncsi; vajon megvan-e bennük a kraft a túl hamar elvesztett (talán már nem is létező) new rave-trón visszaszerzéséhez? A koncert egy technikai bakival kezdődött, ami aztán egy
Atlantis To Interzone-ná állt össze. Ezzel a kis "bénázással" sikerült rögtön mosolyt csalniuk az arcomra. Mondhatni még jól is állt a fiúknak, akik köztudottan amúgysem profi előadásmódjukról híresek. Az új számok nem voltak rosszak, jó buli volt, de a Klaxons úgy tűnik, még egy darabig Klaxons marad.
Az aznapra betervezett programok közül a következő a
Manic Street Preachers fellépése volt. Előzetesen mellettük tettem le a voksom, hogy a várhatóan legjobb nagyszínpados koncertet adó banda ők lesznek, annak ellenére, hogy igazából nem ismerem a teljes életművet. Mégis: tőlük vártam azt, hogy némileg érzelmileg is megérint majd, amit előadnak. Nos, ez nagy valószínűséggel így is lett volna, ha fiziológiai szükségleteim nem szólnak közbe. Így már csak a koncert végét sikerült elcsípnem. Sajnos, de azért még szerencsére.
Aztán végre elérkezett az idő egy jó
Notwist-eléshez. Időben a helyszínre érkezés után úgy fél óráig a zenekari előkészületeket bámultuk. Közben viszonylag szép számmal összegyűltek az érdeklődők, ami nem is annyira meglepő, lévén német zenekarról van szó. A várakozás gerjesztette izgalmat és az egyre sűrűsödő "naatviszt-naatviszt" bekiabálásokat követően aztán a
Boneless jellegzetes taktusaival a koncert kezdetét vette. A műsor első fele kifejezetten izgalmas volt, jó néhány "slágerrel", enyhe zajongással. A második felében viszont egyre inkább elkezdett untatni, amit hallottam, míg a koncert véget nem ért. Azonban még ígyis ez volt számomra a nap legjobb szigetes zenei élménye.
The Notwist - Good Lies (
via I'm Just Sayin' Is All...)
(el balázs)
VasárnapA fesztivál utolsó estéjén a
Maximo Park szórakoztatta a nagyérdeműt. A brit csapat produkciója sokkal élvezetesebb lett volna egy aprócska szigetországi klubban, mint a túlságosan is tágasnak bizonyuló Nagyszínpadon. A kalapos
Paul Smith mindent megtett, hogy zenekarával betöltse a rendelkezésre álló teret, de ezzel is csak egy jellegtelen, meglepetésektől mentes indie-mulatságot sikerült kicsikarniuk magukból. Nem rosáltuk magunkat össze a
Coldcut műsorától sem. Az igazat megvallva a vizuálok jóval figyelemreméltóbbnak bizonyultak, mint maga a zene. Azt viszont máig nem értem, hogy miért kellett akkorát csalódni az
Offspring koncertjében. Most komolyan akadt bárki is, aki erős és tisztességes koncertet várt egy kiöregedett deszkáspunk-zenekartól?
A
Faith No More viszont, már leírni is kellemetlen, de tényleg tarolt. Soha nem rajongtam az együttesért, ráadásul az újjáalakulás híre sem hozott különösebben lázba, de amit a színpadon műveltek, az tényleg bámulatos volt. Sikerült is megbizonyosodnom affelől, hogy
Mike Patton valóban zseniális frontember, és egészen az ominózus cipőfűző-falatozás idejéig egyenesen imádtam minden gesztusát és mozdulatát. Az intelligens zúzás után valahogy baromi laposnak tűnt a
Turbonegro pofonegyszerű rock'n'roll-ja is. Az
I Got Erection ütött, de a többi szám alatt végig csak arra tudtam gondolni, hogy igazából fogalmam sincs, mit is kedvelek ezen az ocsmány csürhén.
Faith No More - Be Aggressive (
via Super 45)
(ma-Ugly)
Így a végén kijelenthetjük, hogy a Sziget fesztivál minden fogyatékossága ellenére (mert van ám neki szép számmal!) továbbra is egy viszonylag szórakoztató rendezvénysorozat. Minden tekintetben fapados és ciki, de van egy sajátos bája, amitől valami furcsa oknál fogva mégis szerethető tud lenni.
Igen-igen, és néha közel olyan jópofa, mint
Bede Marci kék napszemüvege.
Ugye még véletlenül sem gondoltátok, hogy szó nélkül elmegyünk egy olyan szupercsapat mellett, mint a King Khan & BBQ Show és a Black Lips tagjaiból verbuválódott The Almighty Defenders?
Bejegyzések
