Mintha az időjárás is a hangulatunknak próbált volna kedvezni; az egész napot borult égbolt és szitáló eső jellemezte, a sorbanállásnál pedig már egészen októberire fordult az időjárás - jobb is volt ez így, nehezemre esett volna tűző napsütésben várakozni Moz koncertjére.
Nem sokat kellett várni az első meglepetésre: a koncertterem alig volt nagyobb, mint mondjuk az A38 hajó. Szerencsére mondjuk sokkal inkább széles, mint hosszú, és egy tribünszerű emelvényen még ülhettek is a rajongók, mi pedig alig 15 méterről élvezhettük az előadást.
Pontosan 20 órakor az angol suhancokból álló Heartbreaks csapott a húrok közé, akikről előzetesen semmit nem tudtam, de inkább valami komolykodó alternatív rockzenére számítottam, mintsem Razorlightra emlékeztető '05-ös indie-rockra. Így legalább nem volt unalmas a koncert, bár ebben jelentős része volt annak, hogy a tagok egészen elképesztő dolgokat műveltek a színpadon. Például mindenki csámcsogva rágózott(!), a basszusgitáros lépésről-lépésre lenyúlta a Clash zenekar mozgáskultúráját(!!), az énekesük bántó hangon énekelt(!!!, a dobos pedig egész egyszerűen egy retardált volt. Mindent egybevéve azonban a zenét leszámítva tényleg nem volt unalmas, és szerencsére 30 percnél nem is várakoztatták tovább a nagymester közönségét.
Az átszerelés alatt - ha jól vettem ki - Morrissey kedvenc előadóitól vetítettek videokat, így láthattuk például többek közt Lou Reedet, Nicot, a Sparksot és a New York Dollst is.
20:50-kor egy hosszú, már-már extázisba vezérlő dobszóló és fényparádé közepette megjelent a színpadon Moz, és már indult is az I Want The One I Can't Have: repkedtek a virágcsokrok, rázott a hideg, előjött a libabőr, ennél jobb koncertkezdést én még nem láttam soha, de megkockáztatom, hogy ennek az előadásnak is a legerősebb pillanatairól beszélünk most. Aztán sikerült még inkább lázba hozni a közönséget az Irish Blood, English Hearttal, majd jött a többi szóló-sláger a közelmúltból: You Have Killed Me, I'm Throwing My Arms Around Paris, One Day Goodbye Will Farewell.
Morrissey - I Want The One I Can't Have @ Krakkó, Studio
Morrissey a régebbi albumairól is előhúzott egy-egy dalt, így például a Speedwayt a Vauxhall And I-ről, az Ouija Board, Ouija Boardot a Bona Dragről, a You're The One For Me, Fatty-t a Your Arsenalról és végül az Everyday Is Like Sunday-t a Viva Hate-ről. Közben a fent már említett Lou Reed is meg lett említve egy feldolgozás erejéig (Satellite of Love), és a legújabb Moz-dal, az Action Is My Middle Name is megszólalt, miután a nagymester bemutatta a zenekarát.
Akikről nem csak amiatt érdemes szólni, hogy "FUCK FUR" feliratú pólót viseltek az egész koncert alatt, hanem mert elképesztő erővel és pontossággal nyomták végig az előadást. Már megjelenésre is rendkívül rendezett és jól szituált fiatalemberek látszatát keltették, nagyot lendítettek a produkción aznap este.
A dalokra visszatérve: nem maradt el az a dal, amivel Morrissey legnagyobb hatást gyakorolt a hallgatóságára, nyilván a There's A Light That Never Goes Out-ról van itt szó, ami egy óriási közös éneklésbe torkollt. Előzetesen én is ide vártam a legnagyobb katarzist, ám valahogy ez a monumentalitás kicsit zavarta számomra a dal intimitását - ez szerintem egész biztosan jobban működik a szobában ülve. Ezen kívül még két Smiths-dal szólalt meg este, az I Know It's Over, és zárásként a Meat Is Murder. Utóbbi előtt természetesen nem maradhatott el Morrissey kritikája a McDonaldssal és a "Kentucky Fried Shit"-tel kapcsolatban, de a zenekar fantasztikus ereje is itt volt érezhető leginkább. Miután ugyanis Moz levonult a színpadról, olyan vad hangulat és zaj kerekedett a színpadon, hogy hajlamos voltam azt hinni, miközben a hatalmas gongot ütik, bölléreket lógatnak fel a tetőszerkezetre és a vérükben fürdik a zenekar. Ez persze nem történt meg, de azt azért érezni lehetett, hogy itt valaki nagyon utálja ám az állatok húsát!
Morrissey - Meat Is Murder @ Krakkó, Studio
A ráadás csak egy számból állt, ezt Morrissey azzal magyarázta, hogy másnap egy pszichiáterrel kell találkoznia Varsóban. Hogy ez igaz vagy sem, valószínűleg soha nem tudjuk meg - így a zseniális First Of A Gang To Die zárta a koncertet, ennél nem is kívánhattam volna többet, azt hiszem.
Sokat gondolkodtam, hogy létezik-e még olyan produkció, ami ennél is nagyobb hatással volt rám eddigi életem során; a Smiths igen, nyilván, de hát az megkockáztatható, hogy ők már soha nem állnak össze. Ennyire karizmatikus egyéniség, aki ha egész munkásságát játszaná el, akkor sem bírnám levenni a szemem róla, egész egyszerűen nem létezik. Lehet, hogy nem most volt a legnagyobb formában (persze, hiszen megharapta egy kutya! - tényleg, ez vajon hogy történhetett, annyira kíváncsi lennék?!), már nem táncol a színpadon, egyre kevesebb haját tudja a magasba állítani, életkorunkból fakadóan azonban sokkal hamarabb nem is láthattuk volna őt koncertezni.
Másnap Krakkóban az októberi időjárás augusztusira fordult. Kisütött a nap, mi pedig megmagyarázhatatlanul nagy energiával magunkba töltve autóztunk keresztül a Magas-Tátrán, hogy az éjszaka közepén Egerbe érkezve megünnepeljük ezt az egészet a legjobb spanokkal, a Popméter Haver Buli közepette.
Super Moz!
(A fotók saját kézből vannak, a setlist meg itt található.)
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése