Illness, Sabot, Depakine Chrono # Kis Zsinagóga, 2011. 06. 06.

Hétfőn este három külföldi zenekar is fellépett az egri Kis Zsinagógában. A rendezvény érdekessége az volt, hogy mindhárom csapat nagyon hasonló elven működik: duó felállásban, dobbal és gitárral játszanak nyers és kraftos rockzenét, nagyon hangosan. Az ének pedig nagy ívben le van szarva. A zenészeknek egyrészt lehetősége sem lenne, hogy még ezzel is vacakoljanak, másrészt annyira virtuóz és izgalmas, amit csinálnak, hogy – bár elsőre talán kissé szokatlan – a dallamokat megismerve nem is hiányzik belőle a vokalitás. Zenei dialógusok három felvonásban: Depakine Chrono, Sabot és Illness.

Mikor a koncert helyszínére, a zsinagóga emeletére érek, a cseh Depakine Chrono már javában zajol. A dobos rendkívül erőteljes (értsd. kikúrt durva) teljesítménye mellett a gitáros játéka már szimplán csak tisztességesnek hat. A koncertet – BokTM mellett – az Illnes tagjai is rögzítették, és nem sokkal azután, hogy a terembe léptem, Emilio már nagyon kedvesen integetett is felém a kamerája mögül.

Az Államok után Csehországban tanyát verő Sabot az épület másik helyszínén, egy lépcsőházi előszobában lépett fel. Az aprócska teremben csak a legelszántabbak nézték végig a műsorukat. A Sabot érdekessége, hogy a dob mellé nem gitár, hanem basszusgitár társul, amelyet Christopher Rankin szólaltat meg. Chris simán elférne akár a Nomeansno-ban is, de ami még ennél is jópofább, hogy a szemüvegét fekete szigszalaggal rögzíti a füle mögötti bőrfelületre. A Sabot zenéje egyszerre agyas és játékos. Hilary Binder dobosról jóformán csak a felsője alól felsejlő mellbimbói árulják el, hogy nő; na és persze, a lábai sem olyan szőrösek, mint egy férfié. A számok között szívesen mesél régi egri élményeiről, a független kultúráról, művészetekről és zenéről, szóval úgy magáról az egész indie-mentalitásról, meg ezek anyagi támogatásáról.

Az angol Illnessről a márciusi koncertjük kapcsán már nagyjából mindent elmondtunk. Az előttük fellépő bandák koncertjének végighallgatása miatt már ők is fáradtabbak voltak kicsivel, mint a legutóbbi egri fellépésükön. Ugyan ezúttal nem tették tönkre a lábdobot, mégis szuper műsort pattintottak össze. Az este három fellépője közül az Illness zenéje volt a legspontánabb és a legkönnyebben emészthetőbb, szóval kifejezetten passzolt is a végére.

Az est zárásakor Hilary a Sabotból udvariasan megkért mindenkit, hogy ha tehetik, támogassák a három csapatot vagy egy sör árával vagy valamilyen hanganyag vásárlásával. A rendezvény legkomikusabb – és egyben legelkeserítőbb – pillanatai következtek ekkor: a megjelentek egymásra ostobán nézve adogatták tovább az útnak indult, még mindig üres fémtálcát, a valamivel gyorsabban kapcsolók pedig kétségbe esve igyekeztek minél hamarabb eliszkolni a helyszínről.

Mikor a pénztárcámat elpakolva, az utolsók egyikeként, leharcolt aggyal és már-már vérző füllel tántorogtam ki a teremből, valaki megpaskolta a hátamat. Természetesen a mosolygós Emilio volt az. Szívélyesen üdvözölt, hogy csacsogjunk egy kicsit. Szegény már csak a legkukább énemmel és a legdöcögősebb angoltudásommal szembesülhetett, de még ennek ellenére is megajándékozott egy hét inches lemezzel – a Fat Bicth zenekarral közösen kiadott splitjükkel. Méghozzá mindezt csak azért, mert tökre kedveli a DTPC!-t. Na, ezek aztán végtelenül kedves srácok! Nem is nagyon búcsúzkodtunk, hamarosan úgyis találkozunk.