A kilencvenes években öröm volt gyereknek lenni: volt Turbo rágónk, a kosaraskártya gyűjtés virágkorát élte (és gyerekkorom egyik hőse, Michael Jordan még aktív volt), szinte minden játékboltban lehetett kapni gombfocit és nem utolsósorban ha az időjárás épp lehetetlenné tette, hogy a játszón vagy a grundokon lógjunk, akkor még mindig ott volt nekünk a Nickelodeon. Ez a csatorna mára legendássá vált generációm körében, egy kultikus emlékké, amire szinte mindenki mézédes nosztalgiával gondol vissza. Ki ne emlékezne a Rocko modern életére, a Hé, Arnold!-ra, a Jaj, a szörnyek!-re, a Kablam!-ra, a Ren és Stimpyre, a Fecsegő Tipegőkre, A kifordított fiúra? Ezek mind-mind zseniális rajzfilmek voltak, melyek óriási hatást gyakoroltak pubertás kori előtti (és utáni) fejlődésünkre. Ahogy azt mondani szokás: ezeken nőttünk fel.
A Nicktoonsos mesék mellett a hús-vér embereket felvonultató sorozatok is képviseltették magukat a csatorna programjai között. Az „Óóó, már megint kezdi…”-vel és a narancs szódával elhíresült Keanen és Kel, a tinik problémáival szembesülő és már számítógéppel rendelkező (akkor ez csúcsszuper menőség volt a szemünkben!) Clarissa és az infantilizmus legmagasabb szintjein szórakoztató Pete és kis Pete volt a három kedvencem, de közülük is kiemelkedett az azonos névre keresztelt, répa hajú testvérpárról szóló széria. Mind a mai napig nem találkoztam még csak hasonló sorozattal sem, ami ennyire pontosan elkapta volna a gyerekkor lényegét. Ebben benne volt minden: a „nem akarok lefeküdni, mert a világ másik felén most is játszanak a gyerekek” problémája, a „nem merek táncolni a lányokkal” örök kétsége, a „hogyan találjam meg újra a kedvenc dalomat, ha kezd kimenni a dallama a fejemből?” esete. Hosszasan tudnék még áradozni a Pete és kis Pete-ről, Petuniáról, kis Pete táncoló tetkójáról vagy Artie-ról, a világ legerősebb emberéről, de jelen írás célja, hogy olyan szempontból mutassa be ezt a nagyszerű sorozatot, ami miatt ezen sorokat épp a Popméter blogon olvasod. Ez pedig a zene.
Nyolc-tíz évesen természetesen fogalmam sem volt róla, hogy kik is azok, akik olykor felbukkantak a két Pete oldalán a képernyőn, de amikor három-négy éve újra elővettem kedvenc sorozatom részeit, szépen sorban estek le a tantuszok. A legelső és egyben legkézenfekvőbb zenész szpottolásom Iggy Pop volt. A Stooges legendás énekese kis Pete lány pajtijának, Nonának az édesapját, James Mecklenberg-öt alakította 5 epizód erejéig.
A bohókás, a szomszédok által köztudottan volt rocker apukát megformáló Iggyről kiderül, hogy utálja a kenukat, szeret táncolni és egy alkalommal „Stooge”-nak nevezett egy figyelmetlenül takarító rosszfiút is.
Legemlékezetesebb pillanatait a Dance Fever című részben nyújtotta, amikor az alsósok bálján mindenáron táncolni szeretett volna szeretett kislányával, akit teljesen zavarba hozott túlbuzgóságával. Csalódottságában szóba elegyedett a suli legnagyobb lúzerével, Wayne-nel, aki valami különleges dolgot javasolt neki, majd imádnivaló módon egy menő „Rock on!”-nal biztatta Iggy-t, aki ezek után egy dalt is előadott, de igyekezete nem ért lassúzást.
Ezek után sokkal élesebb szemmel méregettem a mellékszereplőket, és Richard Edson felbukkanása egy sokkal kevésbé evidens felfedezést jelentett. Ő a Valentin napi leszámolás című részben szerepelt, melyben egy matektanárnő iránt szerelemre lobbant karbantartót alakított, akinek a két Pete véletlenül megölte a tintahalát egy diszkosszal. (A sorozat infantilizmusára egy jó példa ez a rész is.) Richard Edson neve ismerős lehet az egyik legkirályabb tinifilm, a Meglógtam a Ferrarival miatt vagy Jim Jarmusch 1983-as kultfilmje, Stranger than Paradise kapcsán. Ezek sem elhanyagolható információk, de a szóban forgó színész életútjának legmenőbb pontját mégis az jelenti, hogy ő volt a Sonic Youth első dobosa és a New York-i post-punk héroszok 1982-ben megjelent első, self-titled lemezén is ő játszott.
A legendás zenekarokból felbukkanó szereplők sorát gyarapítja Michael Stipe is, a nemrég feloszlott R.E.M. énekese, aki egy strandon standoló fagylaltárus figuráját formálta meg egész hitelesen.
Egy másik epizódban a New York Dolls frontembere, David Johansen tűnik fel, mint vadőr, aki épp Buster Poindexter alterego név alatt adott ki szólólemezeket a sorozat ideje alatt. Az X=Why című részben Gordon Ganóval találkozhatunk, mint kicsinált helyettesítő matematika tanár. Gano a 2009-ig aktív Violent Femmes zenekar énekes-dalszövegírója.
A híres mellékszereplőket felvonultató sorozat persze nem feledkezett meg az alternatív zenei szcéna női tagjairól sem, így kaphatott szerepet például Kate Pierson is, a B-52’s énekesnője. Ő egy rejtélyes, vak milliomos nőt alakított, aki állítólag ismeri Mister Tastee-t, a környék mindig fejfedőt viselő, ismeretlen kilétű jégkrémfelelősét. A széria készítői tényleg nem szarral gurítottak, ennek bizonyítéka az is, hogy még a Blondie díváját, Debbie Harry-t is sikerült rábírniuk, hogy ugorjon be egy snitt erejéig a Pete és kis Pete kalandjaiba. Az ominózus jelenetben a két Pete aknakeresőt játszik 3D-ben a szomszéd nénit megszemélyesítő Harry udvarán, aki eleinte elzárkózik, hogy pénzt adjon a fiúk nem kívánatos munkájáért, de végül rábólint a kedves ajánlatra miután a kiskutyáját a levegőbe repíti egy detonáció.
A diákok állandó problémáját bemutató Beteg nap című részben kis Pete iskolaundora odáig fajul, hogy megkér egy élelmiszeriparban dolgozó hölgyet, hogy lejárt szavatosságú tápióka pudingot szerezzen be neki. Ez a segítőkész bűntárs Sarah Shannon volt, akit a 90-es évekbeli indie és shoegaze színtér egyik jeles zenekarának, a nevüket egy Primal Scream B-side daltól kölcsönző Velocity Girl énekesnőjeként ismerhetünk. Két tagjuk a twee pop zászlóshajóját, a Black Tambourine-t is erősítette.
Két sztárszereplő érdemel még említést, az egyikük Suzzy Roche, a 70-es évektől működő The Roches formáció egyik tagja. Ő egy közlekedési rendőr bőrébe bújt a sorozat kedvéért. A gazdag vokálharmóniákban utazó folk testvértrió mind a mai napig aktív. A másik rendhagyó stábtag Juliana Hatfield, aki egy bájos menzáslányt alakított. Nagy Pete bele is zúgott rendesen! Az ő neve elsőre nekem sem mondott semmit, de kis kutakodással kiderült, hogy a 2001-ben feloszlott, bostoni Blake Babies énekes- és basszeroscsaját tisztelhetjük benne, sőt egy időben a Lemonheads tagjai is volt! Érdekesség, hogy a powerpopot játszó Blake Babies „keresztapja” a beat generáció hírhedt költője, Allen Ginsberg. Egy Harvard egyetemi felolvasó esten ugyanis feltette a kezét és kérdését az épp akkor alakult banda egyik tagja, hogy Ginsberg szerint mi legyen a zenekaruk neve? A költő a Blake Babies-t javasolta. Csodálkozunk, hogy a gimis Pete egyből belehabarodott ebbe a lányba?
A fenti popkulturális kavalkád után egyáltalán nem meglepő, hogy a Pete és kis Pete kalandjai nemcsak fizikai valójukban vonultatott fel irdatlanul kúl embereket. A sorozat 4 évada alatt olyan remek zenekarok tisztelték meg egy vagy több dallal is a készítőket, mint a Magnetic Fields (Lovers from the Moon; Why I cry; The flowers she sent and the flowers she said she sent), az Apples in Stereo, a Stephin Merritt fémjelezte The 6ths vagy a Polaris (a főcímben hallható Hey Sandy; a National által is feldolgozott Ashamed of the story I told). Az ismertebb előadók mellett megtaláljuk a soundtracken a 90-es évek Amerikájában az addig alternatívnak számító gitárzenék térnyerésével előtérbe kerülő bandákat is: a Chug (akiknek a Flowers című számuk még a nyári popméter válogatásba is befért), a Fat Tulips, a Nice és a Racecar is ezek közé tartoznak. Ők bár kevésbé ismertek, dalaik tökéletes aláfestést biztosítottak a hamisítatlanul 90-es évekbeli sorozat jeleneteihez. Igazából fogalmam sincs, hogy a Pete és kis Pete készítői hogy tudtak ilyen kis költségvetésből ennyi sztárt, számot és jogdíjat megfizetni, gondolom haveri alapon ment a dolog. A Pete és kis Pete kalandjai tényleg egy önfeledten játékos, indie széria volt, ami sok szempontból jókor volt jó helyen: a független zenék mainstreambe áramlásával esély nyílt egy ilyen sorozatra, amiben két elvarázsolt fiatalember kockásingben és hasonló mintájú vadászsapkában bolondozhatott kedvére az üres suliban, miközben a Tidal wave szólt a háttérben az Apples in Stereótól.
Elmondhatatlanul hálás vagyok a Nickelodeonnak, hogy belevágtak ebbe a projektbe annak idején és képernyőjükre tűzték ezt a mára már valóban legendássá vált műsort. Nekik köszönhetően nyolc-tízévesen sosem unatkoztunk otthon, ha épp rossz volt az idő és tíz évvel később újra sokat segített: megismertetett velem számos olyan zenekart, dalt és albumot (a Magnetic Fields: The Wayward bus című megunhatatlan lemezét is ennek a sorozatnak köszönhetem), ami miatt bátran mondhatom, hogy a Pete és kis Pete kalandjait minden zenebuzzancsnak szívből ajánlom! Az egyik részben elhangzó csodás The 6ths szám üzenetével ellentétben ebből a sorozatból nem lehet kiszeretni.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése