Ikonok igenis léteznek. Ám nem feltétlenül kell olyan egetrengető nevekre gondolnunk mint például Iggy Pop, David Bowie, Madonna vagy épp az a Michael Jackson, akinek nevét még most is érthetetlenül sokan szajkózzák. Halott sztárokról még az utolsó réteg, megmaradt bőrt is lecsámcsogni továbbra sem szerencsés cselekedet, mint ahogy azt már hazánk is pontosan tudja, miután nagy nehézségek árán ugyan, de végül csak sikerült kilábalnia a hosszan elhúzódó Zámbó Imre-effektusból.
No de, vannak nekünk élő példáink is! Valószínűleg mindenki emlékszik, amikor az ezredfordulót követően, épp Jimmy király halálának évében (2001, ugyebár), megjelent az évtized egyik (de nem feltétlenül A!) legjobb lemeze, az Is This It, és ennek hatására az új évezred első felében minden gitárzenén nevelkedett hülyegyerek Julian Casablancas, rosszabb esetben pedig Albert Hammond, Jr. akart lenni. A Strokes nemcsak az Új Rock Forradalom katalizátoraként vonult be a köztudatba, hanem divatot is teremtett. Éppúgy ahogy a MGMT tette tavaly, és az Oracular Spectacular nyomvonalán olyan együttesek bukkantak fel mint az Empire Of The Sun vagy az Amazing Baby, az őket követő "pszichedelikus vademberek" pedig egy sajátos nyugati trend kiszolgálói lettek. Viszont újabban Animal Collective-lázban ég a könnyűzenei szaksajtó. Nagyrészt az ő ténykedésüknek is köszönhető, hogy jóformán boldog-boldogtalan végigkábítózta az idei nyarat és a nagy-nagy sztondulgatások közepette ráébredt arra, hogy voltaképpen semminek semmi értelme a henyélésen és a nyálcsorgató bambuláson kívül.
Ám az ikonok mellé gyakran társulnak trónkövetelők is. A floridai Blind Man's Colour, hiába is tagadná, egy vérbeli AC-klón. A zenekart többen is ismerhetik néhány AC-feldolgozásuk kapcsán, meg aztán olyan nevek gondoskodtak az őket övező hype-ról mint Ed Droste (Grizzly Bear) és Kanye West. Számomra mégis a The Rainbow Faces című EP jelentette a fordulópontot, és ez a 17 perc tett BMC-rajongóvá. Csupán az érzékeltetés kedvéért szeretném hangsúlyozni, hogy egy kezem is bőven soknak bizonyul ahhoz, hogy össze tudjam számolni hány zenekar képes ilyen szélsőséges reakciókat kiváltani belőlem. Utánajártam minden a zenekarhoz kapcsolódó projektnek (Chromatic Flights, Sandbar, Suntime), és persze tűkön ülve vártam a debütlemez, a Season Dreaming megjelenését.
És most itt van. Egy olyan nyár végén érkezett, amelyikben nem sok esélye volt arra, hogy akár egy kicsikét is egyedinek hasson. Arról már nem is beszélve, hogy ekkorra már túl voltunk az évszak legnagyobb slágerén, a Walkabout-on. Azt hiszem, Plankó Gergő érzett rá leginkább a lényegre: "2009 nyara elveszett nyár, remélem semmire sem fogunk emlékezni belőle, csak egy nagy áttetsző, kásás, elmosódott szivárványszerű izére, meg néhány kopott polaroidra. A szerelem nyara egy újabb elveszett generációnak, amely már a saját válságából sem ért semmit, a lázadás lehetősége meg csak valami ironikus metamém." Értitek, ugye? Ironikus metamém! Gyönyörű!
Őszintén reméltem, hogy ezek a hangyásnak tűnő fiatal srácok lesznek azok, akik majd jól megszorongatják az Animal Collective tökét. Kifejezetten szimpatikusnak véltem, hogy amíg Noah Lennox és csapata feltehetőleg tudatosan palira vesz mindenkit és közben nagyokat vihog a markába, addig a Kyle Wyss és Orhan Chettri alkotta BMC csakazértis komolyan veszi magát.
Az AC hatása leginkább magához a zenéhez és a zeneszerzés módjához való hozzáállásban figyelhető meg. Tudatmódosító szerek nélkül dalokat írni? Ugyan már!
Az érintésre érzékeny kábítószeres víziók mellett az Atlas Sound-ot idéző, vízszerű ambient-függönyök kísérik végig a lemezt. Ráadásul az ének is sokszor egy az egyben Bradford Cox előtt tiszteleg.
És bár maguk a lecsupaszított dalok a legtöbbször közel sem érdekesek, a tálalás és a közeg, amiben a dallamok megbújnak, mindig gondoskodnak róla, hogy legyen, ami tartósan lekösse a figyelmünket és végig meglepően jól érezzük magunkat. Ott van például a kiemelkedően könnyed és játékos The Dinosaur Ride, vagy a már korábbról is ismert telitalálat, a Jimmy Dove, esetleg a hosszan elnyújtott, tökéletes zárószám, a Shells.
Ja, és sokan aggódtak, hogy a zenekar nem képes megszólalni élőben, pedig igen. A nyáron, igaz kisérőzenészekkel kiegészülve, már koncerteztek is.
Blind Man's Colour - Jimmy Dove (via I guess I'm floating)
Blind Man’s Colour - Heavy Cloud Hustle (via Pasta Primavera)
Bármennyire is szerettem volna, a Blind Man's Colour-nak nem sikerült megbirkóznia ezzel az egyébként tényleg nem könnyű feladattal. De ha bárki is esélyes a trónfosztásra, azok minden reményem szerint ők lesznek. Az AC egyeduralma tehát egyelőre biztonságban van. Egyelőre.
Már csak az a kérdés maradt hátra, hogy vajon melyik zenekar készíti majd el a következő évtized The Piper At The Gates Of Dawn-ját. E tekintetben pedig valami különös oknál fogva továbbra is nagyon bizakodó vagyok a BMC javára. Szóval reszkess csak, reszkess, Animal Collective!
Blind Man's Colour - Warm Currents Pull from Rien Films on Vimeo.
Bejegyzések
