Hallhatóan derűlátóbb # Low – C'mon

A Low egy lassú zenét játszó zenekar. Az úgynevezett slowcore színtér egyedülállóan különleges esete, melyet egy házaspár – név szerint Alan Sparhawk és Mimi Parker – hívott életre 1993-ban, hogy szomorú dalokat adhassanak a világnak. A folyamatosan változó körülmények (basszusgitáros tagcserék, kiadóváltások, producerek jönnek-mennek) ellenére korszakról-korszakra mindvégig az ő párosuk határozta meg azt a páratlan zenei formavilágot, melyet a Low név fémjelez.

Zenéjük és kísérletezőkedvük egyfajta válasz volt a '90-es évek elejének grunge áradatára. Olyan lemezek megálmodói és –alkotói, mint a kritikus-kedvenc Secret Name, az ismertséget hozó Things We Lost In The Fire, és a sikert koronázó Trust. A Joy Division-re emlékező A Means to an End: The Music of Joy Division című, 1995-ben megjelent válogatáson pedig egy feldolgozással is szerepelnek olyan inspirált előadók mellett, mint a The Smiths vagy a Tortoise.

Dalaikban mélység van, melyekkel egy zord és reményvesztett világról alkotnak képet. Mindezt kopár minimalizmussal, végtelen egyszerűséggel (a dobon játszó hölgytag mindössze egy pergődobot és egy lábcint használ) tálalják az avatott hallgató számára. Sparhawk és Parker éneke – ugyan a sötétségből, de mégis – a szívhez szólnak.

A C’mon sorban a kilencedik stúdióalbum, mely a 2007-es elektronikával játszadozó Drums And Guns című remekmű mellett, szintén a Sub Pop Records gondozásában jelent meg, és amelyen – nem is oly' meglepő módon – ismét egy új basszusgitáros, Steve Garrington mutatkozik be. A lemez kuriózum a zenekar múltját tekintve, ugyanis hallhatóan derűlátóbb, mint elődei. A nyitódal Try To Sleep finom higgadtságával és dallamosságával, keringős tempóban már ezt az új irányt jelzi számunkra. A sötét felhők már nem állnak (annyira) a fény útjába. A You See Everything ezt a könnyedséget viszi tovább, melyben már Mimi Parker éteri hangja kerül előtérbe, ahogy az Especially Me-ben is. A dalok telítettebbek, minimalizmusnak nyoma sincs. Köszönhető ez olyan vendégzenészeknek is, mint a gitáros Wilco-tag Nels Cline és a hegedűn játszó Caitlin Moe. Ennek ellenére egy hamisítatlan Low lemezzel állunk szemben, melyen azért borúsabb szerzemények is helyet kapnak. A Witches síró gitárjai a korábbi idők hangulatát idézik, míg a Done mélyen elterülő völgyekbe húzza a hallgatót. A $20 pedig talán a lemez legkeserűbb száma, mely aztán a nyolc perc hosszúságú, zajosabb Nothing But Heart-nál csúcsosodik ki. A zárószám Something's Turning Over egy – a Low-tól meglehetősen szokatlan módon – kifejezetten vidám felvétel. A fény útját immár semmi nem állja el.

Mindent összegezve, a Low ezúttal egy jóval színesebb anyagot állított össze, mely kihívás a rajongók és egyben önmaga számára is.

Hallgatása magányosan eltöltött (de nem feltétlenül esős) napokra ajánlott.