Bevallom férfiasan azon emberek csoportjába tartozom, akik eddig semmit sem tudtak Keith Freundról, ám szerencsére azon zenebuzzancsok táborát is gyarapítom, akik egy-egy megragadó lemezborító alapján szívesen hallgatnak meg albumokat teljesen ismeretlen, noname előadóktól is. A múlt héten teljesen véletlenül találtam rá erre a végtelenül egyszerű, ám a magamfajta sportfanatikusok számára igen szívmelengető borítóra. A rusztikus kosárpalánk számos gyerekkori mókázást felidézett és ez a fajta gyermeki természetesség és nyitottság a lemezre is jellemző.
A 12 dalból álló album (bár hétköznapi történéseket örökít meg) nem egy hétköznapi darab, így nem is volna érdemes számonként elemezni. Ez a hanganyag sok-sok élmény lenyomata, de tekinthetünk rá úgyis, mint egy konkrét nap eseményeinek audiális naplóbejegyzésére. Ahogy Keith Freund fogalmaz:
"The album is a collection of hungover Sunday afternoon guitar pieces coupled with field recordings from tours/vacations. It's four years worth of moods recorded onto cassette tapes". Olyan ez a lemez, mintha Freund a nagyvilágban bóklászva és mindenhová bebukkantva, mint egy kíváncsi kisgyerek élménygyűjtő kalandtúrát szervezett volna magának. Sajátos látásmódja az impresszionistákat is eszünkbe juttathatja, de egy Monet festményt nem tud meghallgatni az ember, szóval nálam most Freund barátunk vezet ebben a "hangulatfestő versenyben." (Persze a Holt Költők Társasága óta is tudhatjuk, hogy a könnyűzene és a nagybetűs Művészet összehasonlítása nem feltétlenül szerencsés: "Ez nem az amerikai slágerlista! Jó ez a Byron a 40. helyen, kár, hogy nem lehet rá táncolni!")
Freund betekintést enged egy tetszőleges város hétköznapjaiba és végig az ő perspektívájából vizsgálhatjuk az eseményeket. Azt láttatja, amit ő látott és azt hallhatjuk, amit ő tényleg hallott és kazettára rögzített. Az éterien meditatív gitárjátékkal, olykor csak egy-egy hangfoszlánnyal körbeszőtt és dalba foglalt történések (két férfi német nyelvű párbeszéde, kosarazás közbeni gyerekzsivaly és nevetés, a berlini metró suhanása és ajtóhangja, a tetőt verdeső eső, az óceán partrasodródása, tücsökciripelés, madárcsicsergés, stb.) teljesen instanttá és interaktívvá varázsolják ezt a kollázsszerű hanganyagot. A lemez címe tökéletesen megragadja a lényeget: Freund zenéje folyamatosan kommentálja, kiegészíti a körülötte zajló eseményeket. Az élményektől több lesz maga a zenész is és ő is hozzátesz a látottakhoz valamit a dallamokkal.
A lemez hallgatásakor mi is részesei leszünk a történetnek, könnyedén Keith Freund helyébe képzelhetjük magunkat, aki háttérbehúzódó, ám pontos megfigyelőként az élet hangjaival harmonizáló gitárjátékkal szolgáltat megnyugtató és ismeretlenül is ismerős háttérzenét. Sokan úgy gondolhatják, hogy ez tökéletes filmzene lenne, mivel a párbeszédek és az épp zajló események miatt eleve olyan érzése lehet az embernek, hogy ez egy rövidfilm hangsávja a kép nélkül. Ez a tulajdonsága is szerethetővé és izgalmassá teszi a lemezt: Freund láttatja a dolgokat és hagyományos dalszöveg nélkül is rendkívül kifejező és megkapó világot formál.
Ez a játékos és bátran experimentáló lemez számomra sokkal többet mond az életről, mint sok világmegváltónak szánt album. A maga bájos természetességével (néha szószerint, például a Supernaturealm című szám) és őszinteségével üde színfolt az idei év eddigi megjelenései között. Az egyik legérdekesebb album, amit idén hallottam, bátran ajánlom midenkinek, akiknek a zenehallgatás élményén túl a dallamok mögött rejlő élmények is fontosak.
Ha az audiális hangulatok mellett kíváncsiak vagytok Keith Freund vizuális munkáira is, akkor ezeken az oldalakon nézelődjetek:
http://constantcomments.tumblr.com/http://spacetrek.tumblr.com/
Bejegyzések
